lehulló levelek

Az utóbbi pár napban, nagyon sok gondolat motoszkált a fejemben. Jók és rosszak egyaránt.
Néha csak azon kaptam magam, hogy bámulok kifelé az ablakon, ahogyan a fák lehullatják az utolsó leveleiket, és nekem összeszorul a szívem.
Konkrét dologhoz aligha köthetném. Sok minden eszembe jut, sok minden lehetne gondolkozni, agyalni, hogy miért, és hogyan.
Eszembe jutott, ahogyan 2008-ban egy sötét esős őszi napon piros ballon kabátban beviharzottam a Bethlen Gábor kollégium kapuján, és azonnal cinkostársa találtam az én "Pálom" személyében. Emlékszem, a hatalmas nevetésekre, a fájdalmas könnyekre, a közös fogmosásokra, a furábbnál furább szobatársakra akik köszöntöttek bennünket. Az ügyvédjelölttől kezdve a japán szakosig mindenki megfordult a régi "208"as szoba lakói körül. Nagyon szívesen jutnak ezek az emlékek az eszembe. Az egyetemi évek legszebb időszaka volt ez.

Emlékszem, ahogyan a repülőgépem távolodott a földtől, és én tudtam, hogy soha sem látom viszont. Pedig akkor még nem tudhattam. Éreztem. "Two weeks. That's all it took." - ahogyan Nicholas Sparks regényében is olvashatjuk. Őrület. Csodák megtörténhetnek, és velem meg is történt. Viszont mindössze csak két hétig tartott. Már nem fáj. sőt. Örülök, hogy így alakult. Csak az emléke néha felszínre tör, nehéz felejteni...

Egyre csak az jár a fejemben, hogy nagynéni leszek. Hogy az én bátyám apuka legyen? Még felfogni is nehéz. Persze nem mondom, azért van bennem némi féltékenység is... a sógornőm még tőlem is fiatalabb, mégis révbe ért... nagyon szeretem őket, és velük együtt örülök, de nem bánnám, ha már nekem is kijutna a "jóból"... ettől függetlenül nagyon várom az unokahúgomat. Nagyon jó fej nagynéni leszek, úgy érzem...

Az utóbbi egy-másfél hete jól vagyok... elzártam a legmélyebb fiókomba azon gondolataimat, amik már napok-hetek óta nyomasztottak. Sírtam egy keveset, egy kicsit bele is haltam. De túléltem. Mindig túlélem. Ez sem kivétel a többi alól. Elzártam. Hét lakat alá. Jobb is így. Ha nem gondolok rá, kevésbé fájdalmas. Persze nem lehet örökre a fiókban rejtegetni az érzéseimet, de egyelőre ez a legjobb megoldás. Az idő mindent feledtet, ezt is fogja. Imádkozok éjjelente, hogy így legyen. Az Ö.való remélhetőleg szán a nyomoromra egy kis időt, és segíteni fog. Addig is elzárva tartom, és felemelt fejjel, vidáman élem a mindennapjaimat.

Eszembe jutnak azok az emberek akik nap mint nap körbe vesznek. Dühítenek. Mérges vagyok. Csak a fejemet rázom. Biztosan velem van a hiba, hogy mindent másképpen gondolok. Egészen valószínű.

Miután haza jöttem a Kossuth térről, kicsit magamba roskadtam, hogy hova fajulhat még ez a világ. A 21. században ilyesmit megélni, hogyan lehetséges? Beszélgettem az édesanyámmal és azt mondta, hogy talán az lenne a legjobb ha elköltöznénk az országból. Ő is elvan keseredve. Mint mindannyian.

Szeretem a csütörtöki napokat. Nagyokat nevethetek az Egyetemen, tanúja lehetek, ahogyan egymásnak szegeződik két ellentétes gondolat. A butaság miatt. Nem bírom sokáig és kivonulok a teremből. Mosolyogva ballagok el a női részlegig, és nem tudom levakarni az arcomról a vidámságot. Hihetetlen, hogy mindennap hallok valami egészen újat, amire eddig épp ésszel sosem gondoltam volna. Vicces dolgok ezek. Csendesen visszaülök a helyemre és kezdődik minden előröl.

Összegezve a történteket, eseménydús hetet tudhatok magam mögött. Emlékek, érzések, gondolatok cikáztak a fejemben nap mint nap. Minden évben ez az időszak egy kicsit nehezebb, de tudni kell kezelni.
Az ilyen napok után mindig valami nagyon jó szokott történni, és nem akarok szakítani a szokásokkal...:-)