Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.

Összegezve. Terveim a jövőre nézve.

Bár igaz, hogy még egy kicsit messze vagyunk a polgári időszámítás végétől, rajtam eluralkodott egy "mindent összegezzünk" és "tervezzünk" gondolat.
Pár napon belül haza utazom vidékre, és ott valószínűleg már nem lesz túl sok alkalmam a csendre, és a magányra a népes családom miatt. Így most még, a nyugalomban és az egyedüllét varázsában fogalmaznék meg néhány gondolatot az elmúlt időszakról.

Sok minden történt... sok-sok jó, és néha valljuk be, kicsit kijutott a rosszból is. De kivel nincsen ez így?
Volt az elmúlt egy évben utazás, olyan helyekre amikről eddig csak álmodtam. Annyi helyen jártam már a világban, nem is tudom, hogy maradhattak még ki az idén látottak?
Ahogyan a regényekben szokott lenni, felvettem a hátizsákomat és egy kedves barátommal neki vágtunk az "ismeretlennek".  "A végtelenbe és tovább..." :) Akkor nagyon szabadnak, és boldognak éreztem magam. Nagyon felemelő érzés volt, bármikor megismételném.

Aztán következett egy kissé fájdalmasabb nyár...
Vége lett az Egyetemnek, "száműzetésbe" vonultam, haza Nyíregyházára. Ez persze csak vicc, de abban a pillanatban nem éreztem a legjobban magam. Végtelenül unalmas nyaram volt. Szokásos családi nyaralás, vakáció... semmi különös.
Olyannyira vártam a szeptembert. Valószínűleg az ismerőseim félkegyelműnek tarthattak, hogy miért várom a szeptembert, de én teljes mértékben vállalom a "rajongásomat" a főváros, és az Egyetem iránt.

Elkezdődött az új szemeszter. Nagy szerencsére újra az iskolapadban köszönthettem drága barátnőmet, mert így újra hatalmas nevetések, okos-bölcs tanácsok, "változatos" ebédek, fogadások történhetnek nap mint nap.
Kellemes és kellemetlen csalódások, ami az embereket illeti akikkel körül vagyok véve. Van ez így... A kellemest boldogan fogadjuk, a kellemetlent elviseljük, de nem érdemes foglalkoznunk vele. Csak mi járhatunk rosszabbul.

Aztán jött egy "véres" időszak. Hajlamos vagyok bizonyos dolgokat túl komolyan, és tragikusan felfogni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire.
Valahogy Október elején kezdődhetett ez az egész mizéria, köztem és a lelkemmel.
Most hazudok, mert már tavaly júniusban is elkezdtünk hadban állni egymással, de októberre végképp kiteljesedett.
Hány végig zokogott éjszaka? Számolni sem tudnám...
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért sodorta ezt az érzést elém az élet. Tanulnom kellett belőle, most már biztosan tudom. De ezt már a "Találkozások" c. bejegyzésemben bővebben kifejtettem. Valakivel túl korán, és valakivel pedig túl későn találkozunk. De így van ez rendjén. Minden okkal történik. Nem mondom, hogy nem fáj... mert igenis fáj, nagyon fáj. Viszont megtanultam kezelni. Hány hónap is kellett hozzá? Két és fél, három... Annyi monológ barátnőtől, baráttól... mondhattak nekem akármit, az érzéseiden nem tudsz változtatni? Egyre csak belelovaltam magam, de két héttel ezelőtt azt mondtam, ahogyan a jó angol is: "Enough." Enough Now! Elég. Most elég.
Meghagyom a szívem legmélyebb, legelrejtetettebb kis zugában, és boldog vagyok ha "megtapasztalhatom" a féltve őrzött érzést. Kislány, nem lehet minden a tiéd... Tudomásul vettem, és hálás vagyok, hogy van elég erőm ahhoz, hogy ne lássák rajtam. Ez az én titkom, ha lehet ezt mondani saját magammal.
(Nincsenek mentális problémáim... csak megsúgom) :-)

Elolvastam a Szürke ötven árnyalatát! Haha... irodalmi katasztrófa. Botrány. Belekezdtem a folytatásába a Sötét ötven árnyalatába... jaj. Felejtős. Megmaradok Victor Hugo-nál.

Nem feledkezhetek el a másik hatalmas könyv "eseményről". Mozira vitték a szívem csücskét J. R. Tolkien A hobbit c. regényét, ami a Gyűrűk ura előzménye. Nem ecsetelem a tetszésemet, egy blognyi hely is kevés lenne hozzá. :-) Egyszerűen imádom. Peter Jackson (a rendező) briliáns.

 El is érkeztünk volna, a "jelenhez". Mosolygós napok vannak mögöttem.
Mosolygós, szeretettel teli napok. Nem figyelek a butaságra. Nem mérgezem magam vele. Nem éri meg. Szeretem az olyan napokat, mint amilyen a mai is volt, például. Egy igazi "egyetemi" nap. Csacsogásoktól, nevetésektől, álmosságtól, unalomtól, viccektől teli nap. Ez már csak ilyen. :-)
Mik a terveim a jövőre nézve?
Ó... mennyi minden van!
Először is, szeretném bejelenteni, hogy olyan férfiak jelentkezését várom, akik minimum úgy néznek ki, mint Martin Freeman, vagy legalább Ed Westwick. Mindig is szerettem a brit kultúrát. Milyen szép alattvalói vannak a királynőnek...
Szóval, aki érez bármiféle hasonlóságot, eme két személy között... buták és büdösek kíméljenek a közel jövőben.

Természetesen Mr. Clooney részére még mindig ott van a lehetőség. Ha harminc éves koromig nem megyek férjhez, akkor talán, de hangsúlyozom talán... igent mondok neki. 

Nyáron vár Párizs! Már alig várom... Franciaország egyszerűen fantasztikus. A példaképeim, a stílus, az elegancia, a kultúra, a művészetek hazája. Edith Piaf, Gabrielle Chanel, Benoit Poelvoorde.Mióta elhagytam Párizst, szerintem a párizsi népek mai napig siratják eltűnésem. Azóta nincs ihlete a Dior háznak...

 Januárban befejezem a regényemet. Elég sok inspirációt kaptam hozzá az elmúlt hónapokban... megvan a hatalmas love story. Csak győzzem leírni. 

Készülök nagynéni lenni májusban. Még el sem hiszem. Csodálatos lesz a testvérem kislányát a kezeimben tartani. Ezt is írtam már, egyszerűen elképesztő nagynéni leszek... :) 

"Röviden" ennyi. 

Az élettől nagy pofonokat, tanulságokat kaptam. Remélem nem lesz vége a világnak december 21-én, mert elnézést kérek, de még annyi dolgom van.

Ezeket a sebeket olyan helyre tettem, ahonnan csak akkor veszem elő őket, ha hasznomra lehetnek. Különben semmiképpen sem. Kicsit még könnyesek a szemeim, de ez már amolyan örömkönnyek. A megkönnyebbülés könnyei. Vége van. 

Otthon igaz többnyire a "vizsgaidősuck" fogja lefoglalni a perceimet, de írni fogok, olvasni, filmet nézni, a tesómékkal leszek, anyukámmal főzőcskézek. Egy hét intenzív alvás terápia. Puzsér Robi könyvének a kívülről betéve tudása, és az ócska szilveszteri műsor alatti bambulás. 

Ígéretek, Párizs, pozitív reményeim a jövő felé. Valahogy így képzelem el.... :)

Találkozások

"A napon amikor találkoztunk, megfagyva visszatartottam a levegőt a kezdetektől tudtam, hogy otthonra lelt a szívem, egyre gyorsabban ver... színek és ígéretek. Hogyan lehetnék bátor? Hogy szerethetnék hogyha félek az elesésétől? Nézlek téged egyedül ácsorogva, s az összes kételyem tova tűnik... "

Ez az egyik kedvenc dalomnak az első mondatai. Talán ez fejezi ki legjobban a hatalmas találkozásoknak a kezdeti érzéseit... legalábbis szerintem. Amikor meghallom ezt a számot mindig görcsbe rándul a gyomrom. Túl sok, és túl nagy igazságokra bukkanhatunk, kevés kereséssel.
Sokat gondolkoztam (mert néha azt is szoktam :) ) azon, hogy vajon milyen kihatással vannak egyes személyek/dolgok az életünkre amik folyamatosan útban vannak felénk?
Minden életszakasznak megvannak a sajátos tárgyai, kellékei, emberei...
Természetesen a fizikai dolgok, a kézzel fogható tárgyakat még talán tudjuk is befolyásolni, de azokat az eszméket és érzéseket amelyek egyik napról a másikra a hatalmukba kerítenek, azt kétlem.
Minden okkal történik. - Szokták mondani.
Abszolút egyet kell, hogy értsek. Bár nagyon sokszor nem tudjuk a miértek valódi okát, de mindenképpen kihatással vannak ránk, és befolyásolják az elkövetkezendő időket.
Nem véletlen, hogy bizonyos helyen, bizonyos percben állunk. Nem véletlen, hogy azon a bizonyos helyen, bizonyos percben azaz illető toppan be az életünkbe, s lesz része a mindennapi kerékvágásnak.
Nem is lenne ebben az égvilágon semmi rossz, hogyha mindennek pozitív kimenetele lenne. De nem kerülhetjük el azt a tény, hogy igenis nemcsak a boldogság van útban felénk, hanem a gondok, félelmek, szívfájdalmak, rossz emberek.
A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy mindennel meglehet birkózni, mindent meglehet oldani, egyetlen dolog kivételével. Az emberek áramlását az életünkbe. Az a baj az emberekkel, hogy nem mondhatod azt a másiknak, hogy majd pár nap múlva foglalkozok veled, nem vagy olyan fontos...
Ilyen a természetünk. Nem mehetünk el egy ember mellett nehézség nélkül. Az életünk részéve válik és nagyon sok fejtörést tud okozni. Nem úgy, mint egy telefon amit elhagytam... az pótolható.
De a szívünk, lelkünk az már más tészta. Nehéz ügy.
Vannak olyan találkozások, amik egy életen át boldoggá tehetnek. Amelyek soha nem okoznak csalódást. Színesítik, felvidítják a napjainkat sokszor úgy, hogy nem tesznek róla.
Léteznek olyanok amit a hátunk közepére sem kívánnánk. Ezeket nehezebb kikerülni, megoldani a konfliktusokat.
De a találkozásoknak van egy másik oldala is. Mi van akkor ha valakivel túl hamar, vagy túl későn találkozol az életedben? Az ilyen helyzeteket hogyan kell tudni megoldani?
Gondolhatunk akár arra, hogy van egy fiatal tizennégy-tizenhat éves lányka, aki halálosan szerelmes lesz a nála jóval idősebb bátyja barátjába... nagyon sok keserű percet tud okozni, hogy tehetetlenek vagyunk. Persze az idő elszáll felettünk, és a szeretett/kedvelt személy elindul egy másik úton, maga mögött hagyva a fiatalt aki odáig van érte. Ez így is van rendjén. Egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, és hátra hagyja a régi életét, a régi embereket akik körül vették. Aztán persze a fiatalok sírnak rínak hosszú estéket át...
S azt kérdezik: - Miért nem találkozhattunk később? Miért nem várattál még magadra pár évet?
ehhez hasonló kérdések milliói.
Az idő segít. Mindent megold. A fiatalok felejtenek, tovább lépnek. Egy új szakasz veszi kezdetét, és az idő begyógyítja a sebeket...
De mi van olyankor, hogyha valakivel túl későn találkozol? Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb...
Mind a kettő tanít. Bár ne lenne ilyen nehéz az élet tapasztalatainak a megismerése....
Felnőtt vagy, céltudatos, kiegyensúlyozott, önellátó. Egyszer csak amikor minden rendben van körülötted, észreveszel egy idegent a tömegben. Megfogja a kisugárzása a lelkedet. Magad sem tudod megmagyarázni, hogy miért és hogyan... Annyival szebb, okosabb, kedvesebb emberek mászkálnak a világunkban, de neked pont azaz egy tud az elmédre, lelkedre hatni...
A jobbik eset, hogyha a kiszemelt "áldozat" rendben van. Az ilyen találkozásokból születnek a nagy barátságok, mély kapcsolatok, szerelmek. Ez így nagyon szép és nagyon jó.
Akkor mi a teendő, hogyha az illető több sebből is vérzik? Nem tudom és valószínűleg mások sem tudhatják a helyes választ. Minden egy karnyújtásnyira van tőled, de nem tehetsz érte semmit sem, bármennyire is szeretnéd. Még akkor sem ha tudod, s tisztában vagy azzal, hogy az a másik ha nem is ugyanúgy teljesen, de szinte ugyanazt érzi. Ez a kései találkozások keserű hátulütője.
Túl későn találkoztunk...
Biztosan sokan vannak úgy, hogy elábrándoznak a gondolaton, hogy mi lett volna ha hamarabb születek, ha hamarabb költözök abba a városba, ha a másik egyetemet kezdem hamarabb, ha hamarabb bemutatnak bennünket egymásnak, ha elmegyek abba a régi buliba...
Túl sok a "ha"...
Sok a "ha", ám ugyanakkor mégis nagyon szomorú érzés. Valószínűleg minden másképpen történt volna.
A legrosszabb az egészben, hogy amikor úrrá lesz az emberen ez az érzés, és ahogyan írtam semmit sem tehet ellene. Egy valamit tehet. Elenged. Minél hamarabb, annál könnyebb lesz.
Hiszen nincs annál kínzóbb érzés, mint amikor valamit/valakit figyelsz és csóválod a fejed... a szíved ég a vágytól. Mivel abban a pillanatban senki sem tökéletesebb, mint a másik. De legyen bármennyire is tökéletes, az élet és a sors keserves fintora ez. Lehet, hogy előző életünkben olyan bűnüket követtünk el, hogy ez a sors csapása, hogy soha sem bontakozhatunk ki a másikban? Bár nem hiszek a reinkarnációban, nem igazán tudom mással magyarázni az ilyen találkozásokat. Miért köttetnek? Miért kell szenvednünk tőlük?
A kérdésekre nem tudom sajnos a választ, azt viszont annál inkább, hogy ezek a problémák körül vesznek bennünket, ha akarjuk ha nem. Ha veszünk róluk tudomást, ha nem.
Ebben az esetben is csak azt tudom mondani, hogy idő, idő, idő... Hosszú idő ugyan, de hatásos.
Egy másik világban, egy másik jelenben nem fogunk hamar találkozni emberekkel, se nem túl későn. A megfelelő pillanatban a megfelelő személyek fognak körbe venni.
Mindannyian álarcot viselünk. Ezekben a szituációkban a legnagyobb maszkunk a mosoly. A mosolyunk mögé bármikor elbújhatunk. Ha vidámnak, mosolygósnak tűnünk, senki észre se fog venni semmit sem. Az emberek hiszékenyek, túl gyorsan és könnyű módszerekkel belehet őket csapni.
A mosoly erre a célra készült. A hamari és kései találkozások óriási pajzsaként.
Úgy gondolom, hogy az ilyen fajta folyamatok örökké kísérhetnek az utunkon. Életünk végéig szenvedhetünk, és örülhetünk nekik. Nincs megállás a folyamatban. Mint már írtam, útban vannak felénk.
Tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt, hatvan éves korunkig vagy még tovább...

Az iskola, ahol megtaláltam a helyem.

Emlékszem az egész tavaly nyáron kezdődött. Rettentő hőség volt, ráadásul még a vizsgadrukk is elhatalmasodott rajtam. Arra nem emlékszem, hogy milyen nap volt pontosan, de bennem mégis megmaradt.
Úgy indultam a tűző napsütésben vizsgázni, mint ahogyan eddig is tettem. Magabiztosan.
Nem engedhetek meg magamnak olyat, hogy valamiből is az elvárásaimnak ne megfelelően teljesítsek. Sajnos tudom, ez már beteges maximalizmus, de ilyen vagyok... nem tehetek róla.
Kissé szokatlan nekem ez a túlontúl "családias" közeg a nagy Károli Gáspár Egyetem mellett, ahol leggyakrabban saját magamon kívül még másik száz emberrel voltam körülvéve az előadóteremben. Ott nem ismertek név szerint a tanárok, nem tűnt fel, hogyha nem mentem órára, szinte feltűnés nélkül végig tudtam csinálni úgy a három évet, hogy csak nagyon kevés tanár, és diák ismert. Nem is akartam nagy feltűnést kelteni, főleg miután a filozófia tanár "lezsidózott"... akkor már éreztem, hogy ez nem az én utam, és a következő lépés az lesz, hogyha beiratkozom a Rabbiképzőbe.
 Már a gimnázium után is ezt szerettem volna, de a szülői nyomás nagy volt, hogy legyen előtte egy bölcsész diplomám... Ez meg is történt. Én már 2010-ben beiratkoztam a Zsidó Egyetemre, de sajnos a kettő együtt összeegyezhetetlen volt, így az OR-ZSE várt rám egy évet.
Szó ami szó, belekerültem a vérkeringésbe. Amit nagyon élveztem/élvezek. Végre egy olyan közeg, ahol nem ítélnek el, ugyanolyanok akárcsak te. Persze nincs kivétel sehol sem. Itt is vannak diákok, tanárok akik nem lesznek az ember kedvencei, de az már túl jó lenne. Alapvetően én nagyon jól érzem magam. Nagyon sokat nevetek, és nagyon sokat kapok lelkileg.
Szeretek úgy bemenni reggelente, hogy a kissé "furcsább" csoporttársaimon máris nevethetek. Tudom, gonosz vagyok, de annyira viccesek...
Mindenki hatalmas figura. A legkülönfélébb emberekkel találkoztam. Mindenki hordoz egy sorsot, ami sokszor már terhes is tud akár lenni... Bevallom néha én is nagyon fáradt vagyok mindehhez, és legszívesebben azonnal hazafutnék, de tudom, hogy abban a pillanatban meg is bánnám. Nekem, ugyan ha csak egy kicsit is, de a "családom" lett az OR-ZSE. Egy nagyon színes család.
Visszatérve a legelső gondolatomhoz. Az volt az utolsó vizsgám, a tavalyi félévből. Azon a forró nyári napon. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy két és fél hónapig nem lehetek a szeretett intézményben.
Akkor találkoztam utoljára abban a szemeszterben a tanáraimmal, csoporttársaimmal.
Boldogan léptem ki az Egyetem kapuin, végre végeztem! Nincs több vizsga, tanulás, egy fantasztikus nyár vár rám... Ugyanakkor hazafelé egy kicsit össze is szorult a szívem. Szomorú voltam, hogy egy ideig nélkülöznöm kell a barátaimat.
Emlékszem fehér ruha volt rajtam, és össze is kentem a könnyeimmel. Ki az a bolond, aki pityereg, hogy vége van az iskolának? Én....
Tudtam, hogy másnap haza utazom Nyíregyházára, és ott már lényegében csak nagyon kevés ember van akivel tartom a kapcsolatot a családomon kívül. Nem lesznek a napok olyan hangulatosak, mint Budapesten.
Természetesen túl éltem a "szörnyű" és "rettenetes" nyári szünetet... :-)
Szeptemberben boldogan sétáltam újra felfelé az Iskola lépcsőin.
Bárki bármit is mond, én örülök, hogy oda járhatok. Azon az utolsó vizsgázós napon, teljes mértékig realizálódott bennem, hogy milyen jól is döntöttem. Úgy gondolom, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtudja találni a számításait. Én itt megtaláltam, és nem cserélném el semmi másra.

A tanulság felismerése az Elfújta a szél c. regényben.

Nyolc éves lehettem, amikor először láttam az Elfújta a szél (Gone with the wind) c. filmet.
Valószínűleg abban a pillanatban, hogy megszülettem, már a "romantikusok" táborát erősítettem, így hát kérdés sem  fért hozzá, hogy a film hatalmas szerelmese legyek. Szinte hetente, akár naponta néztem a filmből részleteket. Anyukám valószínűleg úgy gondolta, hogy jobb ha ilyen klasszikusokat nézek, mint más szemetet...
Hetek kérdése sem volt, és máris kívülről betéve tudtam a szöveget, állandóan Elfújta a szeleset játszottam. Szegény szüleim "nagy" örömére....
Nagyon vártam ezek után azt a percet, amikor anyukám elég érettnek tartott arra, hogy a Margaret Mitchell által írt azonos című regényt könyv formájában is elolvashassam.
Több száz oldalakról beszélhetünk ebben az esetben, emlékszem két nap alatt elolvastam a művet. Imádtam. Természetesen teltek, teltek az évek.... ám a rajongásom nem csökkent, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a tinédzserkorban másabb dolgok lesznek a fontosak, és minden más ami eddig helyet kapott, most háttérbe szorult. Az Elfújta a szél a polcomon üldögélt nagyon sokáig...
Harmadikos, negyedikes gimnazista lehettem, amikor újra elolvastam, és teljesen más értelmet nyert az egész.
Addig a percig, csak annyit tudtam az egészből, hogy vannak a főszereplők, ki-ki szerelmes egyikbe-másikba, polgárháború... semmi különös. Szép szerelmes történet. Többet nem igazán tudtam belőle megérteni.
Ebben a jelen pillanatban pedig szintén abszolút más a megközelítés. Végre összeállt a kép (sok idő kellett hozzá....), és teljes mértékig tisztában vagyok azokkal az értékekkel, amiket képvisel a könyv.
Megjeleníti az álmodozó, naiv, beképzelt, törékeny, ugyanakkor céltudatos nő szerepét.
Bemutatja, hogyan NE, legyünk szerelmesek elérhetetlen férfiakba, és vegyük már észre AZT, aki az orrunk előtt van.
Felsorakoztatja azokat a családi értékeket, amelyeket valószínűleg mindenkinek ellehetne sajátítania. A legyőzhetetlen, kitartó 20. századi nő szerepét, aki előtt nincsen lehetetlen.
Két tipikus férfi jellemvonással találkozhatunk a regényben. Az egyik "Ashley Wilkes" aki a főszereplő Scarlett szívével játszik, majd csak hogy nem egy életen át. Scarlett tizenéves korától szerelmes a férfiba, aki elhiteti vele, hogy feleségül fogja venni, mielőtt még kitörne a háború. Ám egy hétvégi közös összejövetelnél bejelenti, hogy inkább az idősebb, csúnyább (ám annál aranyszívűbb) Melanie-t választja.

Scarlett természetesen őrjöng, és képtelen felfogni a férfi viselkedését, pedig Ashley bevallotta neki, hogy szereti, akkor miért tette ezt vele? Hiába vette el Mr. Wilkes Melanie-t, Scarlett-ből továbbra is hülyét csinál, és valljuk be mindannyian akik olvastuk/láttuk az alkotást tudhatjuk, hogy Ashley egy igazán szemtelen ember volt.
Manapság ugyanez megy... hitegetnek bennünket, elhúzzák előttünk a mézes madzagot, mi pedig teljesen összeomlunk. Amikor pedig sikerülne egy kicsit is talpra állni, akkor újra jön a kedves "Mr. Wilkes", kettőt ránk mosolyog, és mint a regényben, nem győzzük csak a nevét mondogatni: "Ashley, Oh, Ashley!" - botrányos. Szó ami szó Ashley miközben sosem hagyta el a feleségét Melanie-t és a kisfiúkat, egy egész életöltőn keresztül megnehezítette hősnőnk életét. Aki természetesen mindig elhitte amivel kecsegtették.
De van egy másik oldala is az éremnek. A tökéletes férfi, Rhett Butler. Aki örökre a nők szívébe lopta magát. A filmben Clark Gable alakította a milliomost, de még milyen jól...

Rhett azon a hétvégi partin pillantja meg Scarlett-et, amikor kiderül még az elején, hogy Ashley a másik nőt választja. Mr. Butler-t teljesen elvarázsolja a tűzről pattant leányzó, és nem győzi rajta tartani a tekintetét. Scarlett-et hidegen hagyja a férfi udvarlása, ő csak a már megszokott mondatokat hajtogatja: ("Ashley, Oh, Ashley!")
Tipikus példája annak, hogy valóban nem vesszük észre azt ami az orrunk előtt van.
Butler kapitány kitartó ember volt, több évet, és két volt férj távozását kellett megvárnia ahhoz, hogy Scarlett végre "igen"-t mondjon neki. De akkor is csak a pénzéért ment hozzá, nem pedig a szerelem miatt. Sajnálatosan...
A házasságuk nem úgy sikerült, ahogyan azt a mesékben olvashattuk. Állandó féltékenykedés Rhett részéről, hiszen mindig is tudta, hogy a felesége sosem szerette igazán. Ám, egy napon, magam sem tudom, hogy miért oly sok év után, de Scarlett rájött, hogy halálosan szerelmes a férjébe. Lényegében mindig is az volt... csak éppen most jött rá...
Ez volt a baj. Túl későn. Butler kisétált az ajtón, és a már szállóigévé vált mondatokat mondta búcsúzóul, a zokogó feleségnek:
"-Rhett, I love you!
- Frankly my dear, I don't give a damn... "
Így van ez manapság is. Mindig az kell, aki nem lehet. Nem tudom, hogy miért ez az élet egyik alapvető törvénye, de mindig, minden egyes alkalommal így van. Legyen szó bármiről. Amiről tudod, hogy soha sem lehet a tiéd, annál jobban ragaszkodsz hozzá. Amikor pedig már végre rájössz arra, hogy ott volt egy másik lehetséges opció is, az már rég tovatűnt, a múlté, semmivé lett.

Ilyenkor szokták az emberek a fejüket a falba verni. "Milyen ostoba is voltam..." - ismerős, nem? Valószínűleg mindenkinek.
Fantasztikus a könyv, a film ami pedig 1939-ben készült zseniális. Soha sem láttam még ilyen jó könyvadaptációt. A szereplők tökéletesek, a forgatókönyv mesteri. Egy olyan klasszikus, ami úgy gondolom, hogy senkinek sem hiányozhat a gyűjteményéből. Nekem továbbra is a favoritom a film. Nincs olyan időszak, hogy ne tudnám megnézni.
A mondanivalója pedig nagyon súlyos, és mindig aktuális én úgy érzem. Egy tipikusan csöpögős dologról beszélhetünk, ugyanakkor szerintem mindenkinek sokat adhat, mondhat.
Lehetetlennek tűnő, mégis végrehajtható célokról mesél, fiatal lányokról akik még hisznek a szőke hercegben fehér lovon, a sors kegyetlen fintorairól, illetve arról, hogy a pénz nem boldogít.
Csak kívánni tudom azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, hogy vegyék észre a Rhett Butler-t az életükben. Sosem tudhatod, hogy ki az, akinek állandóan te jársz a fejében... :-)

N.E.M., József Attila, gondolatok.

Mindenképpen érdemes a ma délutáni események leírásával kezdenem. Túl friss még az élmény.
Részt vettem a N.E.M. A Neonáci Ellenes Mozgalom rendezvényén, és örömmel figyeltem, hogy hozzám hasonlóan még nagyon sokan ugyanúgy gondolkoznak. Sokan voltunk, bár úgy gondolom, hogy lehetnénk még ennél többen is. De kezdetnek megteszi...
Az egész egy nagyon megindító kisfilmmel indult, ahogyan zsidókat lőttek a Duna vízébe. Mindenki elborzadt tekintettel figyelte a kivetítőt, és jómagam is a könnyeimmel küszködtem. Nagyon érzékenyen érint.
Sárga csillaggal a kabátomon álltam végig a N.E.M. nagygyűlését, és szívet szorongató volt, amikor oda jött hozzám egy idős hölgy, és szorosan magához húzott, s közben könnybe lábadt szemekkel a következőket mondta:
- Nagyon örülök, hogy végre látok egy sárga csillagot is a tömegben! Büszke lehet magára, hogy felmeri vállalni! Manapság ez nagyon ritka. Viselje büszkén! - mondta.
Büszkén is viselem. Nem fogom megtagadni azt aki vagyok. Sosem fogom!  
Csak remélni merem, hogy nem fognak sötét idők ránk köszönteni. Bízom azokban a szavakban, amik ma is elhangzottak, hogy csakis mi tehetünk a fasizmus ellen, és ez csak a kezdet volt.
Tiszta szívemből ezt kívánom.

Szintén érdemes még erre a mai napra figyelnünk még egy okból. Ma hetvenöt éve hunyt el Magyarország egyik legnagyobb költője József Attila.
Tragikus halálát mind a mai napig kételyek övezik, valószínűleg már soha nem is fogjuk megtudni, hogy mi történt 1937. december 3-án Balatonszárszón.
Saját "démonjaival" küszködött a költő egész életében. Ma már megállapították, hogy hibásan félre kezelték. Nem skizofrénia volt a diagnózis, hanem valójában borderline személyiségzavarban szenvedett. 
Azt merem állítani, hogy nála szebben, és szívhez szólóbban soha senki sem tudta megfogalmazni az elérhetetlen/plátói szerelemet. Hiszen József Attila saját bőrén tapasztalta. Szerelmes versei kimagaslanak a magyar költészetben.
Ugyancsak nagyon kedves már csak azért is, mert az ő nevéhez fűzhető a Smá Jiszróel c. vers is. 

Örülök, hogy változtattam ami a péntek estéimet illeti. Jót tett a lelkemnek az új közösség. Nagyon kedvesek, figyelmesek, barátságosak voltak. Még inkább szimpatikus volt, hogy örömmel fogadtak.
Jóleső érzés volt.

Holnaptól új hét kezdődik, újabb kihívásokkal. Az elmúlt napok viszonylagosan csendesen teltek, sok idő maradt a gondolataimra. Van ami teljesen tisztázódott bennem, s van ami még jobban össze kuszálódott.
Komolyzenét hallgatva ültem az asztalom előtt, és bámultam kifelé az ablakon. Elvesztem az utcán sétáló embereket nézve, és sehogyan sem jöttek azok a gondolatok/érzések, amiket olyan szívesen megfogalmaztam volna.
Pedig annyi mindent mondanék... 

lehulló levelek

Az utóbbi pár napban, nagyon sok gondolat motoszkált a fejemben. Jók és rosszak egyaránt.
Néha csak azon kaptam magam, hogy bámulok kifelé az ablakon, ahogyan a fák lehullatják az utolsó leveleiket, és nekem összeszorul a szívem.
Konkrét dologhoz aligha köthetném. Sok minden eszembe jut, sok minden lehetne gondolkozni, agyalni, hogy miért, és hogyan.
Eszembe jutott, ahogyan 2008-ban egy sötét esős őszi napon piros ballon kabátban beviharzottam a Bethlen Gábor kollégium kapuján, és azonnal cinkostársa találtam az én "Pálom" személyében. Emlékszem, a hatalmas nevetésekre, a fájdalmas könnyekre, a közös fogmosásokra, a furábbnál furább szobatársakra akik köszöntöttek bennünket. Az ügyvédjelölttől kezdve a japán szakosig mindenki megfordult a régi "208"as szoba lakói körül. Nagyon szívesen jutnak ezek az emlékek az eszembe. Az egyetemi évek legszebb időszaka volt ez.

Emlékszem, ahogyan a repülőgépem távolodott a földtől, és én tudtam, hogy soha sem látom viszont. Pedig akkor még nem tudhattam. Éreztem. "Two weeks. That's all it took." - ahogyan Nicholas Sparks regényében is olvashatjuk. Őrület. Csodák megtörténhetnek, és velem meg is történt. Viszont mindössze csak két hétig tartott. Már nem fáj. sőt. Örülök, hogy így alakult. Csak az emléke néha felszínre tör, nehéz felejteni...

Egyre csak az jár a fejemben, hogy nagynéni leszek. Hogy az én bátyám apuka legyen? Még felfogni is nehéz. Persze nem mondom, azért van bennem némi féltékenység is... a sógornőm még tőlem is fiatalabb, mégis révbe ért... nagyon szeretem őket, és velük együtt örülök, de nem bánnám, ha már nekem is kijutna a "jóból"... ettől függetlenül nagyon várom az unokahúgomat. Nagyon jó fej nagynéni leszek, úgy érzem...

Az utóbbi egy-másfél hete jól vagyok... elzártam a legmélyebb fiókomba azon gondolataimat, amik már napok-hetek óta nyomasztottak. Sírtam egy keveset, egy kicsit bele is haltam. De túléltem. Mindig túlélem. Ez sem kivétel a többi alól. Elzártam. Hét lakat alá. Jobb is így. Ha nem gondolok rá, kevésbé fájdalmas. Persze nem lehet örökre a fiókban rejtegetni az érzéseimet, de egyelőre ez a legjobb megoldás. Az idő mindent feledtet, ezt is fogja. Imádkozok éjjelente, hogy így legyen. Az Ö.való remélhetőleg szán a nyomoromra egy kis időt, és segíteni fog. Addig is elzárva tartom, és felemelt fejjel, vidáman élem a mindennapjaimat.

Eszembe jutnak azok az emberek akik nap mint nap körbe vesznek. Dühítenek. Mérges vagyok. Csak a fejemet rázom. Biztosan velem van a hiba, hogy mindent másképpen gondolok. Egészen valószínű.

Miután haza jöttem a Kossuth térről, kicsit magamba roskadtam, hogy hova fajulhat még ez a világ. A 21. században ilyesmit megélni, hogyan lehetséges? Beszélgettem az édesanyámmal és azt mondta, hogy talán az lenne a legjobb ha elköltöznénk az országból. Ő is elvan keseredve. Mint mindannyian.

Szeretem a csütörtöki napokat. Nagyokat nevethetek az Egyetemen, tanúja lehetek, ahogyan egymásnak szegeződik két ellentétes gondolat. A butaság miatt. Nem bírom sokáig és kivonulok a teremből. Mosolyogva ballagok el a női részlegig, és nem tudom levakarni az arcomról a vidámságot. Hihetetlen, hogy mindennap hallok valami egészen újat, amire eddig épp ésszel sosem gondoltam volna. Vicces dolgok ezek. Csendesen visszaülök a helyemre és kezdődik minden előröl.

Összegezve a történteket, eseménydús hetet tudhatok magam mögött. Emlékek, érzések, gondolatok cikáztak a fejemben nap mint nap. Minden évben ez az időszak egy kicsit nehezebb, de tudni kell kezelni.
Az ilyen napok után mindig valami nagyon jó szokott történni, és nem akarok szakítani a szokásokkal...:-)