Összegezve. Terveim a jövőre nézve.

Bár igaz, hogy még egy kicsit messze vagyunk a polgári időszámítás végétől, rajtam eluralkodott egy "mindent összegezzünk" és "tervezzünk" gondolat.
Pár napon belül haza utazom vidékre, és ott valószínűleg már nem lesz túl sok alkalmam a csendre, és a magányra a népes családom miatt. Így most még, a nyugalomban és az egyedüllét varázsában fogalmaznék meg néhány gondolatot az elmúlt időszakról.

Sok minden történt... sok-sok jó, és néha valljuk be, kicsit kijutott a rosszból is. De kivel nincsen ez így?
Volt az elmúlt egy évben utazás, olyan helyekre amikről eddig csak álmodtam. Annyi helyen jártam már a világban, nem is tudom, hogy maradhattak még ki az idén látottak?
Ahogyan a regényekben szokott lenni, felvettem a hátizsákomat és egy kedves barátommal neki vágtunk az "ismeretlennek".  "A végtelenbe és tovább..." :) Akkor nagyon szabadnak, és boldognak éreztem magam. Nagyon felemelő érzés volt, bármikor megismételném.

Aztán következett egy kissé fájdalmasabb nyár...
Vége lett az Egyetemnek, "száműzetésbe" vonultam, haza Nyíregyházára. Ez persze csak vicc, de abban a pillanatban nem éreztem a legjobban magam. Végtelenül unalmas nyaram volt. Szokásos családi nyaralás, vakáció... semmi különös.
Olyannyira vártam a szeptembert. Valószínűleg az ismerőseim félkegyelműnek tarthattak, hogy miért várom a szeptembert, de én teljes mértékben vállalom a "rajongásomat" a főváros, és az Egyetem iránt.

Elkezdődött az új szemeszter. Nagy szerencsére újra az iskolapadban köszönthettem drága barátnőmet, mert így újra hatalmas nevetések, okos-bölcs tanácsok, "változatos" ebédek, fogadások történhetnek nap mint nap.
Kellemes és kellemetlen csalódások, ami az embereket illeti akikkel körül vagyok véve. Van ez így... A kellemest boldogan fogadjuk, a kellemetlent elviseljük, de nem érdemes foglalkoznunk vele. Csak mi járhatunk rosszabbul.

Aztán jött egy "véres" időszak. Hajlamos vagyok bizonyos dolgokat túl komolyan, és tragikusan felfogni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire.
Valahogy Október elején kezdődhetett ez az egész mizéria, köztem és a lelkemmel.
Most hazudok, mert már tavaly júniusban is elkezdtünk hadban állni egymással, de októberre végképp kiteljesedett.
Hány végig zokogott éjszaka? Számolni sem tudnám...
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért sodorta ezt az érzést elém az élet. Tanulnom kellett belőle, most már biztosan tudom. De ezt már a "Találkozások" c. bejegyzésemben bővebben kifejtettem. Valakivel túl korán, és valakivel pedig túl későn találkozunk. De így van ez rendjén. Minden okkal történik. Nem mondom, hogy nem fáj... mert igenis fáj, nagyon fáj. Viszont megtanultam kezelni. Hány hónap is kellett hozzá? Két és fél, három... Annyi monológ barátnőtől, baráttól... mondhattak nekem akármit, az érzéseiden nem tudsz változtatni? Egyre csak belelovaltam magam, de két héttel ezelőtt azt mondtam, ahogyan a jó angol is: "Enough." Enough Now! Elég. Most elég.
Meghagyom a szívem legmélyebb, legelrejtetettebb kis zugában, és boldog vagyok ha "megtapasztalhatom" a féltve őrzött érzést. Kislány, nem lehet minden a tiéd... Tudomásul vettem, és hálás vagyok, hogy van elég erőm ahhoz, hogy ne lássák rajtam. Ez az én titkom, ha lehet ezt mondani saját magammal.
(Nincsenek mentális problémáim... csak megsúgom) :-)

Elolvastam a Szürke ötven árnyalatát! Haha... irodalmi katasztrófa. Botrány. Belekezdtem a folytatásába a Sötét ötven árnyalatába... jaj. Felejtős. Megmaradok Victor Hugo-nál.

Nem feledkezhetek el a másik hatalmas könyv "eseményről". Mozira vitték a szívem csücskét J. R. Tolkien A hobbit c. regényét, ami a Gyűrűk ura előzménye. Nem ecsetelem a tetszésemet, egy blognyi hely is kevés lenne hozzá. :-) Egyszerűen imádom. Peter Jackson (a rendező) briliáns.

 El is érkeztünk volna, a "jelenhez". Mosolygós napok vannak mögöttem.
Mosolygós, szeretettel teli napok. Nem figyelek a butaságra. Nem mérgezem magam vele. Nem éri meg. Szeretem az olyan napokat, mint amilyen a mai is volt, például. Egy igazi "egyetemi" nap. Csacsogásoktól, nevetésektől, álmosságtól, unalomtól, viccektől teli nap. Ez már csak ilyen. :-)
Mik a terveim a jövőre nézve?
Ó... mennyi minden van!
Először is, szeretném bejelenteni, hogy olyan férfiak jelentkezését várom, akik minimum úgy néznek ki, mint Martin Freeman, vagy legalább Ed Westwick. Mindig is szerettem a brit kultúrát. Milyen szép alattvalói vannak a királynőnek...
Szóval, aki érez bármiféle hasonlóságot, eme két személy között... buták és büdösek kíméljenek a közel jövőben.

Természetesen Mr. Clooney részére még mindig ott van a lehetőség. Ha harminc éves koromig nem megyek férjhez, akkor talán, de hangsúlyozom talán... igent mondok neki. 

Nyáron vár Párizs! Már alig várom... Franciaország egyszerűen fantasztikus. A példaképeim, a stílus, az elegancia, a kultúra, a művészetek hazája. Edith Piaf, Gabrielle Chanel, Benoit Poelvoorde.Mióta elhagytam Párizst, szerintem a párizsi népek mai napig siratják eltűnésem. Azóta nincs ihlete a Dior háznak...

 Januárban befejezem a regényemet. Elég sok inspirációt kaptam hozzá az elmúlt hónapokban... megvan a hatalmas love story. Csak győzzem leírni. 

Készülök nagynéni lenni májusban. Még el sem hiszem. Csodálatos lesz a testvérem kislányát a kezeimben tartani. Ezt is írtam már, egyszerűen elképesztő nagynéni leszek... :) 

"Röviden" ennyi. 

Az élettől nagy pofonokat, tanulságokat kaptam. Remélem nem lesz vége a világnak december 21-én, mert elnézést kérek, de még annyi dolgom van.

Ezeket a sebeket olyan helyre tettem, ahonnan csak akkor veszem elő őket, ha hasznomra lehetnek. Különben semmiképpen sem. Kicsit még könnyesek a szemeim, de ez már amolyan örömkönnyek. A megkönnyebbülés könnyei. Vége van. 

Otthon igaz többnyire a "vizsgaidősuck" fogja lefoglalni a perceimet, de írni fogok, olvasni, filmet nézni, a tesómékkal leszek, anyukámmal főzőcskézek. Egy hét intenzív alvás terápia. Puzsér Robi könyvének a kívülről betéve tudása, és az ócska szilveszteri műsor alatti bambulás. 

Ígéretek, Párizs, pozitív reményeim a jövő felé. Valahogy így képzelem el.... :)

Találkozások

"A napon amikor találkoztunk, megfagyva visszatartottam a levegőt a kezdetektől tudtam, hogy otthonra lelt a szívem, egyre gyorsabban ver... színek és ígéretek. Hogyan lehetnék bátor? Hogy szerethetnék hogyha félek az elesésétől? Nézlek téged egyedül ácsorogva, s az összes kételyem tova tűnik... "

Ez az egyik kedvenc dalomnak az első mondatai. Talán ez fejezi ki legjobban a hatalmas találkozásoknak a kezdeti érzéseit... legalábbis szerintem. Amikor meghallom ezt a számot mindig görcsbe rándul a gyomrom. Túl sok, és túl nagy igazságokra bukkanhatunk, kevés kereséssel.
Sokat gondolkoztam (mert néha azt is szoktam :) ) azon, hogy vajon milyen kihatással vannak egyes személyek/dolgok az életünkre amik folyamatosan útban vannak felénk?
Minden életszakasznak megvannak a sajátos tárgyai, kellékei, emberei...
Természetesen a fizikai dolgok, a kézzel fogható tárgyakat még talán tudjuk is befolyásolni, de azokat az eszméket és érzéseket amelyek egyik napról a másikra a hatalmukba kerítenek, azt kétlem.
Minden okkal történik. - Szokták mondani.
Abszolút egyet kell, hogy értsek. Bár nagyon sokszor nem tudjuk a miértek valódi okát, de mindenképpen kihatással vannak ránk, és befolyásolják az elkövetkezendő időket.
Nem véletlen, hogy bizonyos helyen, bizonyos percben állunk. Nem véletlen, hogy azon a bizonyos helyen, bizonyos percben azaz illető toppan be az életünkbe, s lesz része a mindennapi kerékvágásnak.
Nem is lenne ebben az égvilágon semmi rossz, hogyha mindennek pozitív kimenetele lenne. De nem kerülhetjük el azt a tény, hogy igenis nemcsak a boldogság van útban felénk, hanem a gondok, félelmek, szívfájdalmak, rossz emberek.
A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy mindennel meglehet birkózni, mindent meglehet oldani, egyetlen dolog kivételével. Az emberek áramlását az életünkbe. Az a baj az emberekkel, hogy nem mondhatod azt a másiknak, hogy majd pár nap múlva foglalkozok veled, nem vagy olyan fontos...
Ilyen a természetünk. Nem mehetünk el egy ember mellett nehézség nélkül. Az életünk részéve válik és nagyon sok fejtörést tud okozni. Nem úgy, mint egy telefon amit elhagytam... az pótolható.
De a szívünk, lelkünk az már más tészta. Nehéz ügy.
Vannak olyan találkozások, amik egy életen át boldoggá tehetnek. Amelyek soha nem okoznak csalódást. Színesítik, felvidítják a napjainkat sokszor úgy, hogy nem tesznek róla.
Léteznek olyanok amit a hátunk közepére sem kívánnánk. Ezeket nehezebb kikerülni, megoldani a konfliktusokat.
De a találkozásoknak van egy másik oldala is. Mi van akkor ha valakivel túl hamar, vagy túl későn találkozol az életedben? Az ilyen helyzeteket hogyan kell tudni megoldani?
Gondolhatunk akár arra, hogy van egy fiatal tizennégy-tizenhat éves lányka, aki halálosan szerelmes lesz a nála jóval idősebb bátyja barátjába... nagyon sok keserű percet tud okozni, hogy tehetetlenek vagyunk. Persze az idő elszáll felettünk, és a szeretett/kedvelt személy elindul egy másik úton, maga mögött hagyva a fiatalt aki odáig van érte. Ez így is van rendjén. Egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, és hátra hagyja a régi életét, a régi embereket akik körül vették. Aztán persze a fiatalok sírnak rínak hosszú estéket át...
S azt kérdezik: - Miért nem találkozhattunk később? Miért nem várattál még magadra pár évet?
ehhez hasonló kérdések milliói.
Az idő segít. Mindent megold. A fiatalok felejtenek, tovább lépnek. Egy új szakasz veszi kezdetét, és az idő begyógyítja a sebeket...
De mi van olyankor, hogyha valakivel túl későn találkozol? Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb...
Mind a kettő tanít. Bár ne lenne ilyen nehéz az élet tapasztalatainak a megismerése....
Felnőtt vagy, céltudatos, kiegyensúlyozott, önellátó. Egyszer csak amikor minden rendben van körülötted, észreveszel egy idegent a tömegben. Megfogja a kisugárzása a lelkedet. Magad sem tudod megmagyarázni, hogy miért és hogyan... Annyival szebb, okosabb, kedvesebb emberek mászkálnak a világunkban, de neked pont azaz egy tud az elmédre, lelkedre hatni...
A jobbik eset, hogyha a kiszemelt "áldozat" rendben van. Az ilyen találkozásokból születnek a nagy barátságok, mély kapcsolatok, szerelmek. Ez így nagyon szép és nagyon jó.
Akkor mi a teendő, hogyha az illető több sebből is vérzik? Nem tudom és valószínűleg mások sem tudhatják a helyes választ. Minden egy karnyújtásnyira van tőled, de nem tehetsz érte semmit sem, bármennyire is szeretnéd. Még akkor sem ha tudod, s tisztában vagy azzal, hogy az a másik ha nem is ugyanúgy teljesen, de szinte ugyanazt érzi. Ez a kései találkozások keserű hátulütője.
Túl későn találkoztunk...
Biztosan sokan vannak úgy, hogy elábrándoznak a gondolaton, hogy mi lett volna ha hamarabb születek, ha hamarabb költözök abba a városba, ha a másik egyetemet kezdem hamarabb, ha hamarabb bemutatnak bennünket egymásnak, ha elmegyek abba a régi buliba...
Túl sok a "ha"...
Sok a "ha", ám ugyanakkor mégis nagyon szomorú érzés. Valószínűleg minden másképpen történt volna.
A legrosszabb az egészben, hogy amikor úrrá lesz az emberen ez az érzés, és ahogyan írtam semmit sem tehet ellene. Egy valamit tehet. Elenged. Minél hamarabb, annál könnyebb lesz.
Hiszen nincs annál kínzóbb érzés, mint amikor valamit/valakit figyelsz és csóválod a fejed... a szíved ég a vágytól. Mivel abban a pillanatban senki sem tökéletesebb, mint a másik. De legyen bármennyire is tökéletes, az élet és a sors keserves fintora ez. Lehet, hogy előző életünkben olyan bűnüket követtünk el, hogy ez a sors csapása, hogy soha sem bontakozhatunk ki a másikban? Bár nem hiszek a reinkarnációban, nem igazán tudom mással magyarázni az ilyen találkozásokat. Miért köttetnek? Miért kell szenvednünk tőlük?
A kérdésekre nem tudom sajnos a választ, azt viszont annál inkább, hogy ezek a problémák körül vesznek bennünket, ha akarjuk ha nem. Ha veszünk róluk tudomást, ha nem.
Ebben az esetben is csak azt tudom mondani, hogy idő, idő, idő... Hosszú idő ugyan, de hatásos.
Egy másik világban, egy másik jelenben nem fogunk hamar találkozni emberekkel, se nem túl későn. A megfelelő pillanatban a megfelelő személyek fognak körbe venni.
Mindannyian álarcot viselünk. Ezekben a szituációkban a legnagyobb maszkunk a mosoly. A mosolyunk mögé bármikor elbújhatunk. Ha vidámnak, mosolygósnak tűnünk, senki észre se fog venni semmit sem. Az emberek hiszékenyek, túl gyorsan és könnyű módszerekkel belehet őket csapni.
A mosoly erre a célra készült. A hamari és kései találkozások óriási pajzsaként.
Úgy gondolom, hogy az ilyen fajta folyamatok örökké kísérhetnek az utunkon. Életünk végéig szenvedhetünk, és örülhetünk nekik. Nincs megállás a folyamatban. Mint már írtam, útban vannak felénk.
Tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt, hatvan éves korunkig vagy még tovább...

Az iskola, ahol megtaláltam a helyem.

Emlékszem az egész tavaly nyáron kezdődött. Rettentő hőség volt, ráadásul még a vizsgadrukk is elhatalmasodott rajtam. Arra nem emlékszem, hogy milyen nap volt pontosan, de bennem mégis megmaradt.
Úgy indultam a tűző napsütésben vizsgázni, mint ahogyan eddig is tettem. Magabiztosan.
Nem engedhetek meg magamnak olyat, hogy valamiből is az elvárásaimnak ne megfelelően teljesítsek. Sajnos tudom, ez már beteges maximalizmus, de ilyen vagyok... nem tehetek róla.
Kissé szokatlan nekem ez a túlontúl "családias" közeg a nagy Károli Gáspár Egyetem mellett, ahol leggyakrabban saját magamon kívül még másik száz emberrel voltam körülvéve az előadóteremben. Ott nem ismertek név szerint a tanárok, nem tűnt fel, hogyha nem mentem órára, szinte feltűnés nélkül végig tudtam csinálni úgy a három évet, hogy csak nagyon kevés tanár, és diák ismert. Nem is akartam nagy feltűnést kelteni, főleg miután a filozófia tanár "lezsidózott"... akkor már éreztem, hogy ez nem az én utam, és a következő lépés az lesz, hogyha beiratkozom a Rabbiképzőbe.
 Már a gimnázium után is ezt szerettem volna, de a szülői nyomás nagy volt, hogy legyen előtte egy bölcsész diplomám... Ez meg is történt. Én már 2010-ben beiratkoztam a Zsidó Egyetemre, de sajnos a kettő együtt összeegyezhetetlen volt, így az OR-ZSE várt rám egy évet.
Szó ami szó, belekerültem a vérkeringésbe. Amit nagyon élveztem/élvezek. Végre egy olyan közeg, ahol nem ítélnek el, ugyanolyanok akárcsak te. Persze nincs kivétel sehol sem. Itt is vannak diákok, tanárok akik nem lesznek az ember kedvencei, de az már túl jó lenne. Alapvetően én nagyon jól érzem magam. Nagyon sokat nevetek, és nagyon sokat kapok lelkileg.
Szeretek úgy bemenni reggelente, hogy a kissé "furcsább" csoporttársaimon máris nevethetek. Tudom, gonosz vagyok, de annyira viccesek...
Mindenki hatalmas figura. A legkülönfélébb emberekkel találkoztam. Mindenki hordoz egy sorsot, ami sokszor már terhes is tud akár lenni... Bevallom néha én is nagyon fáradt vagyok mindehhez, és legszívesebben azonnal hazafutnék, de tudom, hogy abban a pillanatban meg is bánnám. Nekem, ugyan ha csak egy kicsit is, de a "családom" lett az OR-ZSE. Egy nagyon színes család.
Visszatérve a legelső gondolatomhoz. Az volt az utolsó vizsgám, a tavalyi félévből. Azon a forró nyári napon. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy két és fél hónapig nem lehetek a szeretett intézményben.
Akkor találkoztam utoljára abban a szemeszterben a tanáraimmal, csoporttársaimmal.
Boldogan léptem ki az Egyetem kapuin, végre végeztem! Nincs több vizsga, tanulás, egy fantasztikus nyár vár rám... Ugyanakkor hazafelé egy kicsit össze is szorult a szívem. Szomorú voltam, hogy egy ideig nélkülöznöm kell a barátaimat.
Emlékszem fehér ruha volt rajtam, és össze is kentem a könnyeimmel. Ki az a bolond, aki pityereg, hogy vége van az iskolának? Én....
Tudtam, hogy másnap haza utazom Nyíregyházára, és ott már lényegében csak nagyon kevés ember van akivel tartom a kapcsolatot a családomon kívül. Nem lesznek a napok olyan hangulatosak, mint Budapesten.
Természetesen túl éltem a "szörnyű" és "rettenetes" nyári szünetet... :-)
Szeptemberben boldogan sétáltam újra felfelé az Iskola lépcsőin.
Bárki bármit is mond, én örülök, hogy oda járhatok. Azon az utolsó vizsgázós napon, teljes mértékig realizálódott bennem, hogy milyen jól is döntöttem. Úgy gondolom, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtudja találni a számításait. Én itt megtaláltam, és nem cserélném el semmi másra.

A tanulság felismerése az Elfújta a szél c. regényben.

Nyolc éves lehettem, amikor először láttam az Elfújta a szél (Gone with the wind) c. filmet.
Valószínűleg abban a pillanatban, hogy megszülettem, már a "romantikusok" táborát erősítettem, így hát kérdés sem  fért hozzá, hogy a film hatalmas szerelmese legyek. Szinte hetente, akár naponta néztem a filmből részleteket. Anyukám valószínűleg úgy gondolta, hogy jobb ha ilyen klasszikusokat nézek, mint más szemetet...
Hetek kérdése sem volt, és máris kívülről betéve tudtam a szöveget, állandóan Elfújta a szeleset játszottam. Szegény szüleim "nagy" örömére....
Nagyon vártam ezek után azt a percet, amikor anyukám elég érettnek tartott arra, hogy a Margaret Mitchell által írt azonos című regényt könyv formájában is elolvashassam.
Több száz oldalakról beszélhetünk ebben az esetben, emlékszem két nap alatt elolvastam a művet. Imádtam. Természetesen teltek, teltek az évek.... ám a rajongásom nem csökkent, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a tinédzserkorban másabb dolgok lesznek a fontosak, és minden más ami eddig helyet kapott, most háttérbe szorult. Az Elfújta a szél a polcomon üldögélt nagyon sokáig...
Harmadikos, negyedikes gimnazista lehettem, amikor újra elolvastam, és teljesen más értelmet nyert az egész.
Addig a percig, csak annyit tudtam az egészből, hogy vannak a főszereplők, ki-ki szerelmes egyikbe-másikba, polgárháború... semmi különös. Szép szerelmes történet. Többet nem igazán tudtam belőle megérteni.
Ebben a jelen pillanatban pedig szintén abszolút más a megközelítés. Végre összeállt a kép (sok idő kellett hozzá....), és teljes mértékig tisztában vagyok azokkal az értékekkel, amiket képvisel a könyv.
Megjeleníti az álmodozó, naiv, beképzelt, törékeny, ugyanakkor céltudatos nő szerepét.
Bemutatja, hogyan NE, legyünk szerelmesek elérhetetlen férfiakba, és vegyük már észre AZT, aki az orrunk előtt van.
Felsorakoztatja azokat a családi értékeket, amelyeket valószínűleg mindenkinek ellehetne sajátítania. A legyőzhetetlen, kitartó 20. századi nő szerepét, aki előtt nincsen lehetetlen.
Két tipikus férfi jellemvonással találkozhatunk a regényben. Az egyik "Ashley Wilkes" aki a főszereplő Scarlett szívével játszik, majd csak hogy nem egy életen át. Scarlett tizenéves korától szerelmes a férfiba, aki elhiteti vele, hogy feleségül fogja venni, mielőtt még kitörne a háború. Ám egy hétvégi közös összejövetelnél bejelenti, hogy inkább az idősebb, csúnyább (ám annál aranyszívűbb) Melanie-t választja.

Scarlett természetesen őrjöng, és képtelen felfogni a férfi viselkedését, pedig Ashley bevallotta neki, hogy szereti, akkor miért tette ezt vele? Hiába vette el Mr. Wilkes Melanie-t, Scarlett-ből továbbra is hülyét csinál, és valljuk be mindannyian akik olvastuk/láttuk az alkotást tudhatjuk, hogy Ashley egy igazán szemtelen ember volt.
Manapság ugyanez megy... hitegetnek bennünket, elhúzzák előttünk a mézes madzagot, mi pedig teljesen összeomlunk. Amikor pedig sikerülne egy kicsit is talpra állni, akkor újra jön a kedves "Mr. Wilkes", kettőt ránk mosolyog, és mint a regényben, nem győzzük csak a nevét mondogatni: "Ashley, Oh, Ashley!" - botrányos. Szó ami szó Ashley miközben sosem hagyta el a feleségét Melanie-t és a kisfiúkat, egy egész életöltőn keresztül megnehezítette hősnőnk életét. Aki természetesen mindig elhitte amivel kecsegtették.
De van egy másik oldala is az éremnek. A tökéletes férfi, Rhett Butler. Aki örökre a nők szívébe lopta magát. A filmben Clark Gable alakította a milliomost, de még milyen jól...

Rhett azon a hétvégi partin pillantja meg Scarlett-et, amikor kiderül még az elején, hogy Ashley a másik nőt választja. Mr. Butler-t teljesen elvarázsolja a tűzről pattant leányzó, és nem győzi rajta tartani a tekintetét. Scarlett-et hidegen hagyja a férfi udvarlása, ő csak a már megszokott mondatokat hajtogatja: ("Ashley, Oh, Ashley!")
Tipikus példája annak, hogy valóban nem vesszük észre azt ami az orrunk előtt van.
Butler kapitány kitartó ember volt, több évet, és két volt férj távozását kellett megvárnia ahhoz, hogy Scarlett végre "igen"-t mondjon neki. De akkor is csak a pénzéért ment hozzá, nem pedig a szerelem miatt. Sajnálatosan...
A házasságuk nem úgy sikerült, ahogyan azt a mesékben olvashattuk. Állandó féltékenykedés Rhett részéről, hiszen mindig is tudta, hogy a felesége sosem szerette igazán. Ám, egy napon, magam sem tudom, hogy miért oly sok év után, de Scarlett rájött, hogy halálosan szerelmes a férjébe. Lényegében mindig is az volt... csak éppen most jött rá...
Ez volt a baj. Túl későn. Butler kisétált az ajtón, és a már szállóigévé vált mondatokat mondta búcsúzóul, a zokogó feleségnek:
"-Rhett, I love you!
- Frankly my dear, I don't give a damn... "
Így van ez manapság is. Mindig az kell, aki nem lehet. Nem tudom, hogy miért ez az élet egyik alapvető törvénye, de mindig, minden egyes alkalommal így van. Legyen szó bármiről. Amiről tudod, hogy soha sem lehet a tiéd, annál jobban ragaszkodsz hozzá. Amikor pedig már végre rájössz arra, hogy ott volt egy másik lehetséges opció is, az már rég tovatűnt, a múlté, semmivé lett.

Ilyenkor szokták az emberek a fejüket a falba verni. "Milyen ostoba is voltam..." - ismerős, nem? Valószínűleg mindenkinek.
Fantasztikus a könyv, a film ami pedig 1939-ben készült zseniális. Soha sem láttam még ilyen jó könyvadaptációt. A szereplők tökéletesek, a forgatókönyv mesteri. Egy olyan klasszikus, ami úgy gondolom, hogy senkinek sem hiányozhat a gyűjteményéből. Nekem továbbra is a favoritom a film. Nincs olyan időszak, hogy ne tudnám megnézni.
A mondanivalója pedig nagyon súlyos, és mindig aktuális én úgy érzem. Egy tipikusan csöpögős dologról beszélhetünk, ugyanakkor szerintem mindenkinek sokat adhat, mondhat.
Lehetetlennek tűnő, mégis végrehajtható célokról mesél, fiatal lányokról akik még hisznek a szőke hercegben fehér lovon, a sors kegyetlen fintorairól, illetve arról, hogy a pénz nem boldogít.
Csak kívánni tudom azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, hogy vegyék észre a Rhett Butler-t az életükben. Sosem tudhatod, hogy ki az, akinek állandóan te jársz a fejében... :-)

N.E.M., József Attila, gondolatok.

Mindenképpen érdemes a ma délutáni események leírásával kezdenem. Túl friss még az élmény.
Részt vettem a N.E.M. A Neonáci Ellenes Mozgalom rendezvényén, és örömmel figyeltem, hogy hozzám hasonlóan még nagyon sokan ugyanúgy gondolkoznak. Sokan voltunk, bár úgy gondolom, hogy lehetnénk még ennél többen is. De kezdetnek megteszi...
Az egész egy nagyon megindító kisfilmmel indult, ahogyan zsidókat lőttek a Duna vízébe. Mindenki elborzadt tekintettel figyelte a kivetítőt, és jómagam is a könnyeimmel küszködtem. Nagyon érzékenyen érint.
Sárga csillaggal a kabátomon álltam végig a N.E.M. nagygyűlését, és szívet szorongató volt, amikor oda jött hozzám egy idős hölgy, és szorosan magához húzott, s közben könnybe lábadt szemekkel a következőket mondta:
- Nagyon örülök, hogy végre látok egy sárga csillagot is a tömegben! Büszke lehet magára, hogy felmeri vállalni! Manapság ez nagyon ritka. Viselje büszkén! - mondta.
Büszkén is viselem. Nem fogom megtagadni azt aki vagyok. Sosem fogom!  
Csak remélni merem, hogy nem fognak sötét idők ránk köszönteni. Bízom azokban a szavakban, amik ma is elhangzottak, hogy csakis mi tehetünk a fasizmus ellen, és ez csak a kezdet volt.
Tiszta szívemből ezt kívánom.

Szintén érdemes még erre a mai napra figyelnünk még egy okból. Ma hetvenöt éve hunyt el Magyarország egyik legnagyobb költője József Attila.
Tragikus halálát mind a mai napig kételyek övezik, valószínűleg már soha nem is fogjuk megtudni, hogy mi történt 1937. december 3-án Balatonszárszón.
Saját "démonjaival" küszködött a költő egész életében. Ma már megállapították, hogy hibásan félre kezelték. Nem skizofrénia volt a diagnózis, hanem valójában borderline személyiségzavarban szenvedett. 
Azt merem állítani, hogy nála szebben, és szívhez szólóbban soha senki sem tudta megfogalmazni az elérhetetlen/plátói szerelemet. Hiszen József Attila saját bőrén tapasztalta. Szerelmes versei kimagaslanak a magyar költészetben.
Ugyancsak nagyon kedves már csak azért is, mert az ő nevéhez fűzhető a Smá Jiszróel c. vers is. 

Örülök, hogy változtattam ami a péntek estéimet illeti. Jót tett a lelkemnek az új közösség. Nagyon kedvesek, figyelmesek, barátságosak voltak. Még inkább szimpatikus volt, hogy örömmel fogadtak.
Jóleső érzés volt.

Holnaptól új hét kezdődik, újabb kihívásokkal. Az elmúlt napok viszonylagosan csendesen teltek, sok idő maradt a gondolataimra. Van ami teljesen tisztázódott bennem, s van ami még jobban össze kuszálódott.
Komolyzenét hallgatva ültem az asztalom előtt, és bámultam kifelé az ablakon. Elvesztem az utcán sétáló embereket nézve, és sehogyan sem jöttek azok a gondolatok/érzések, amiket olyan szívesen megfogalmaztam volna.
Pedig annyi mindent mondanék... 

lehulló levelek

Az utóbbi pár napban, nagyon sok gondolat motoszkált a fejemben. Jók és rosszak egyaránt.
Néha csak azon kaptam magam, hogy bámulok kifelé az ablakon, ahogyan a fák lehullatják az utolsó leveleiket, és nekem összeszorul a szívem.
Konkrét dologhoz aligha köthetném. Sok minden eszembe jut, sok minden lehetne gondolkozni, agyalni, hogy miért, és hogyan.
Eszembe jutott, ahogyan 2008-ban egy sötét esős őszi napon piros ballon kabátban beviharzottam a Bethlen Gábor kollégium kapuján, és azonnal cinkostársa találtam az én "Pálom" személyében. Emlékszem, a hatalmas nevetésekre, a fájdalmas könnyekre, a közös fogmosásokra, a furábbnál furább szobatársakra akik köszöntöttek bennünket. Az ügyvédjelölttől kezdve a japán szakosig mindenki megfordult a régi "208"as szoba lakói körül. Nagyon szívesen jutnak ezek az emlékek az eszembe. Az egyetemi évek legszebb időszaka volt ez.

Emlékszem, ahogyan a repülőgépem távolodott a földtől, és én tudtam, hogy soha sem látom viszont. Pedig akkor még nem tudhattam. Éreztem. "Two weeks. That's all it took." - ahogyan Nicholas Sparks regényében is olvashatjuk. Őrület. Csodák megtörténhetnek, és velem meg is történt. Viszont mindössze csak két hétig tartott. Már nem fáj. sőt. Örülök, hogy így alakult. Csak az emléke néha felszínre tör, nehéz felejteni...

Egyre csak az jár a fejemben, hogy nagynéni leszek. Hogy az én bátyám apuka legyen? Még felfogni is nehéz. Persze nem mondom, azért van bennem némi féltékenység is... a sógornőm még tőlem is fiatalabb, mégis révbe ért... nagyon szeretem őket, és velük együtt örülök, de nem bánnám, ha már nekem is kijutna a "jóból"... ettől függetlenül nagyon várom az unokahúgomat. Nagyon jó fej nagynéni leszek, úgy érzem...

Az utóbbi egy-másfél hete jól vagyok... elzártam a legmélyebb fiókomba azon gondolataimat, amik már napok-hetek óta nyomasztottak. Sírtam egy keveset, egy kicsit bele is haltam. De túléltem. Mindig túlélem. Ez sem kivétel a többi alól. Elzártam. Hét lakat alá. Jobb is így. Ha nem gondolok rá, kevésbé fájdalmas. Persze nem lehet örökre a fiókban rejtegetni az érzéseimet, de egyelőre ez a legjobb megoldás. Az idő mindent feledtet, ezt is fogja. Imádkozok éjjelente, hogy így legyen. Az Ö.való remélhetőleg szán a nyomoromra egy kis időt, és segíteni fog. Addig is elzárva tartom, és felemelt fejjel, vidáman élem a mindennapjaimat.

Eszembe jutnak azok az emberek akik nap mint nap körbe vesznek. Dühítenek. Mérges vagyok. Csak a fejemet rázom. Biztosan velem van a hiba, hogy mindent másképpen gondolok. Egészen valószínű.

Miután haza jöttem a Kossuth térről, kicsit magamba roskadtam, hogy hova fajulhat még ez a világ. A 21. században ilyesmit megélni, hogyan lehetséges? Beszélgettem az édesanyámmal és azt mondta, hogy talán az lenne a legjobb ha elköltöznénk az országból. Ő is elvan keseredve. Mint mindannyian.

Szeretem a csütörtöki napokat. Nagyokat nevethetek az Egyetemen, tanúja lehetek, ahogyan egymásnak szegeződik két ellentétes gondolat. A butaság miatt. Nem bírom sokáig és kivonulok a teremből. Mosolyogva ballagok el a női részlegig, és nem tudom levakarni az arcomról a vidámságot. Hihetetlen, hogy mindennap hallok valami egészen újat, amire eddig épp ésszel sosem gondoltam volna. Vicces dolgok ezek. Csendesen visszaülök a helyemre és kezdődik minden előröl.

Összegezve a történteket, eseménydús hetet tudhatok magam mögött. Emlékek, érzések, gondolatok cikáztak a fejemben nap mint nap. Minden évben ez az időszak egy kicsit nehezebb, de tudni kell kezelni.
Az ilyen napok után mindig valami nagyon jó szokott történni, és nem akarok szakítani a szokásokkal...:-)

A judaizmus és a kereszténység kérdése Radnóti Miklós életében II.

1944. március 31-én jelent meg a Budapesti Közlönyben a m. kir. minisztérium 1240/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában, amely kötelezővé tette a sárga csillag viselését.

Április 4-én ezt jegyzi fel Gyarmati Fanni, a költő felesége:
"Szomorúan eredménytelen és fájdalmas vitatkozás Gyulával, Dezsővel. Hiába, teljesen egyedül vagyunk, ezt senki meg nem érti, a maguk anyagi pánikjával vannak tele és Gyula amellett oktató és fölényeskedő, aztán magától értetődő természetességgel teát kért és lefitymálja, hogy nagyon világos, gyenge, pedig valódi teát kap. Aztán nekem támadnak, mert olyasmit mondok, hogy viselni kellene minden becsületesen gondolkozó kereszténynek a sárga csillagot, hogy ezzel tüntessenek az egész rendszer ellen. Nekem támadnak, hogy ezt itt, egy ilyen országtól nem lehet elvárni. Huszonöt éves tervszerű, alapos hülyítés és rohasztás után nem lehet elvárni. Aztán azzal is érvelnek, hogy ezzel kompromittálnák magukat és az eszméket azok az emberek, akikre még szükség lehet. Igen, igen, ez reális is, de hát Hollandiában, állítólag Prágában is megtették mégis. Végtelen letörtek vagyunk. Este. Este komoly hányingerrel küszködve varrom fel a kabátunkra a sárga csillagot." (GyF)

Április 3-án Radnóti meglátogatta Vas Istvánt, és azt javasolta, hogy másnap tegyenek kettesben egy utolsó körsétát a Belvárosban, mert elhatározta, hogy sárga csillaggal nem kép ki az utcára.
Másnaptól kötelezően viselniük kellett a sárga csillagot.

"Április 5. Reggel nagyon keserves arra ébredni, hogy mégis beköszöntött ez a nap is, nem jött semmi közbe, nem halasztották el a dátumot, így vagyunk itt, visszavonhatatlanul. Felkelve leselkedem kifelé az ablakon, hogy mit látok: óriási sárga plakát virít a szemközti falon, egy nagy hatágú csillag, egyenlőségjel és sarló meg kalapács. Úgy látszik, ezzel akarták a rokonszenv csillagviselését, ha esetleg valaki megpróbálná, eleve megakadályozni, nehogy ennek az azonosságnak az ódiumát magára vegye. Aztán persze előtűnnek egyre-másra a sárguló járókelők, mennek az úton, amíg szemmel követni tudom őket, nem történik semmi." (GyF)

Radnóti ezekben az időkben már ritkán lépett ki az utcára. Gyarmati Fanni elmondása szerint amikor egyszer is kiment, szemtanúja volt, amint egy jól öltözött nő karjánál fogva megragadott egy embert, és azt kiabálta, hívjanak rendőrt, mert zsidó, és nem visel sárga csillagot.
Radnóti az eset után hazasietett, és órákon át remegve feküdt az ágyon.

Április 21-én este ezt jegyezte fel Gyarmati Fanni:
"Mik tegnap este hosszan elmondta, hogyha túléljük, olyan mélységesen kiábrándult és keserűen tisztánlátó ember lesz, hogy ha dolgozni fog, azt csak magunkért és nem úgy, mint eddig hitte mindig, az emberiségért. Ez az emberiség nem érdemli meg. A tanítást is, úgy látja most, nem érdemes csinálni amikor a Gestapo-tisztek fosztogatják az otthonokat és hurcolják el az embereket, közben a Faustról vitatkozva. Akkor mi célja van a nevelésnek, amikor a művészet ennyire nem képes hatni és változtatni az emberi természeten, hogy a legnagyobb szörnyűségekre képes a legmagasabb művészi megnyilatkoztatások ismeretében. Akkor mink ide a tanítás? Mennyire lefricskázó, jelentéktelen máz az csupán. - Nagyon letört Mik, csak olvas és főleg detektívregényeket amit eddig sohasem tett. Fáj ez nekem, legalább próbálkozna versírással, ha a Shakespeare-t nem is akarja csinálni, mert nem tudja koncentrálni magát. - Még 5-6 hétre való pénzünk van, de mi lesz azután, ha még élünk? Semmi munkám egy hónapja már. Most majd a kényszermunka következik, csak ne szakítsanak el egymástól és hazatérhessek aludni." (GyF)

1944. április 30-án jelent meg A m. kir. minisztérium 10 800/1944. ME sz. rendelete a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában (BK 1944a). Ennek függeléke közli a betiltott zsidó szerzők névsorát, száztizennyolc írót, költőt, kritikust, akik között a Nyugat olyan alapítói, szerkesztői és szerzői szerepelnek, mint: Fenyő Miksa, Füst Milán, Gellért Oszkár, Hatvany Lajos, Ignotus, Osvát Ernő, Somlyó Zoltán.
Betiltották többek között: Balázs Bélát, Bródy Sándort, Ignotus Pált, Jászi Oszkárt, Molnár Ferencet, Szabó Ervint, Szép Ernőt. 
Két hónappal később (Radnóti ekkor már Borban volt) jelent meg A m. kir. miniszterelnök 11 300/1944. ME. sz. határozata zsidó szerzők írói műveinek a közforgalomból való kivonása tárgyában (BK 1944b). Ez a határozat újabb, kiegészítő listát tett közzé, amelyen százhuszonhat név szerepelt.
Köztük: Déry Tibor, Lesznai Anna, Karinthy Frigyes, Kemény Simon, Komját Aladár, Nagy Zoltán, Pap Károly, Rónai Mihály András, Zelk Zoltán.
Radnóti az egyetlen, aki MINDKÉT listában szerepelt. 
Az első lista megjelenésekor Gyarmati Fanni ezt jegyezte fel:
"Miklóska tehát zúzdába kerül. Az első "csokorba" bekerült az ő neve is."

Hello, Mr. Grey!

Több érzés, gondolat egyetlen bejegyzésben. 24 óra leforgása alatt.

A Váci út valószínűleg velünk együtt sírt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi könnycsepp feltud halmozódni egy picike lakásban. Két szoba, tengernyi könny. Hogy miért? Átkozott férfiak...

Totális nyomorúságomban arra jutottam, hogy feldobom a "szürke" hétköznapjaim valami "újjal". Olyan sokan javasolták már, hogy kezdjem el olvasni a A szürke ötven árnyalata c. könyvet. A mai nap folyamán teljes elkeseredésemben betértem egy könyvesboltba, és megvásároltam. Sőt, még ajándékba kaptam egy szinte ugyanolyan témájú könyvet, Hozzád láncolva címmel... köszi. Pont ez hiányzott még nekem. Még egy ilyen könyv.
Különböző önmegsegítő könyveket már csak nem vásárolok. - gondoltam. Az már a szakadék mélye lenne. Bár már így is közel járok hozzá, de kitartunk. A végsőkig.
Szó ami szó, nagy boldogan hazafelé sétálva a "bánat utcámban" szorongattam a két újdonsült könyvemet. Belelapozgattam A szürke ötven árnyalatába a zebránál, és már akkor ketté állt a hajam, hirtelen... ez érdekes olvasmány lesz - nyugtáztam magamban.
Ahogy elkészültem az ügyes bajos dolgaimmal kezembe vettem E.L. James kötetét és haladéktalanul olvasni kezdtem. Milliárdos főszereplő, tökéletes külső, megjelenés. Befolyásos férfi főszereplő. Középszerű kissé ügyetlen lányka, a női oldalon. Hamar egymásba gabalyodnak.
 Eléggé Twilight... de az írók 90%-a manapság abból merít ihletet. Semmi gond, mert elnézzük az írónak. Miért is? Pontosan azért, mert lehet, hogy néhány Alkonyat-os klisé van benne, de minden más, az NEM TWILIGHT. 
Inkább hasonlítanám egy pornó könyvhöz. Olvasom és olvasom... és sokszor újra vissza kell kanyarodnom egy mondathoz, mert nem hiszem el, hogy mit olvastam kettő másodperccel ezelőtt.
Aki prűd, NE kezdje el olvasni.
Most pont erre van szükségem úgy érzem. Romantikus, mert romantikus, de nem éppen a csöpögős fajtából. Kemény, és obszcén szavak. Vágyaktól túlfűtött a regény, minden olyasmit kimond, amit csak az agyunkban tartogatunk, vagy nagyon ritka alkalmakkor.... (ha értitek mire gondolok....)
Ha már én nem mondok ilyeneket mostanában, akkor legalább olvasom... jobb mint a semmi.
Sokszor hangosan kacagok, mert annyira egyetértek a főszereplő lánnyal. Olyan gondolatokat fogalmaz meg, mintha azokat az én fejemből olvasná. Az én életembe is beléphetne már egy ilyen Christian Grey. Aláírnék én bármilyen szerződést... titoktartásban nagyon ott vagyok. Persze csak a regény hatása beszél belőlem. Vagy nem? Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni az eddig olvasottakat, és elvileg a java még csak most jön.
Vicces. Erőszakos. Bájos. Szenvedélyes. Kemény. Dühös.
Lehet, hogy nekem is holnaptól ilyen blogot kellene vezetnem... kíváncsi lennék az arcokra, amikor olvassák... de maradjunk annyiban, hogy az nem az én stílusom lenne. Maradjunk a "jókislány" style-nál.
Ennyit A szürke ötven árnyalatáról.

Ajánlottak ma nekem egy filmet. Az a címe, hogy: Tövismadarak. Még soha sem láttam. Túl elfogult vagyok az Elfújta a szél-el kapcsolatban (azt nem közelítheti meg semmi), de azt mondják, hogy hasonlít hozzá. Egeket rengető love story. Este megnézem, hacsak nemfog a könyv túlságosan lekötni... jaj,jaj.

Bár a tegnapi és a mai naptól függetlenül, kicsit jobban érzem magam. Olyan sokszor leírtam már, hogy a legsötétebb út végén is ott van a fény. Írtam a csodákról, boldogságról. Nap mint nap körbevesznek bennünket. Lehet, hogy egy egész kertet megtudtam volna öntözni az elmúlt egy nap könnyeivel, de a remény hal meg utoljára.
Titokban azért még mindig azt remélem, hogy egyszer George Clooney Magyarországon fog forgatni és feleségül vesz... haha...sosem lehet tudni.... ;)
Mit is írhatnék még? Nincs több könny, csak mosoly. :) Egy ködös nap után, mindig világosabb jön.
Úgy fogok tenni, mint ahogyan Coco Chanel is mondta:
"I don't care what you think about me. I don't think about you at all."

Bánat utca

Annyi kérdést szeretnék feltenni. Annyi kérdésre szeretnék választ kapni. De ezeket a kérdéseket még nem merem meglépni, így a válaszok is váratnak még magukra.
Vannak olyan napok, amikor minden egy kicsit nehezebben megy. Nehezebben élünk meg dolgokat. Úgy gondolom, hogy ennek a fordítottja is igaz. Van úgy, hogy túl nagy szenzitivitással érzékeljük a körülöttünk zajló eseményeket.
Ez a mai nap is egy kicsit ilyen volt.
Hazafelé mindig sétálni szoktam a Nyugati és a Lehel tér között. Szabadjára tudom engedni a gondolataimat. Mindig összegzem a nap eseményeit, nyugtázom magamban, hogy ennek és ennek miért és így kellett, vagy kellett volna történnie.
Néha hosszú ez a szakasz, amin sétálok hazafelé. Túlságosan is a hatalmukba kerítenek a gondolataim.
A könnyeimmel küszködtem, bár megmagyarázni nem igazán tudtam volna, hogy miért. Pedig alapvetően egész nap jókedvem volt. Viszont a környezetemben levőkön is érződött a feszültség, egy feltörni akaró bomba ereje. A vége felé nekem is kijutott ebből. Persze akkor már tudtam, hogy mi bánt...

Kinyitottam a lakás ajtaját, és érthetetlen módon elkezdtek folyni a könnyeim az arcomon. 
Akkor már régen tudtam, hogy az én kérdéseim ott keringtek az agyam sűrűjében. Megválaszolatlanul, és érthetetlenül.
Nem vagyok túl beszédes típus, ami a személyes érzéseimet illeti. Így valószínűleg nem szokták rajtam látni, hogy éppen hatalmas benső harcot vívok saját magammal.
Miután felszálltam a villamosra, egy pillanat, ott volt az egész. Ott rohamoztak a fejemben felötlő kérdések, egyre csak válaszok nélkül...
A "bánat utcámban" pedig csak gyűltek és gyűltek. Bánat utca. Bánat kővel van kirakva. Szállj le bánat a szívemről, keserűség a lelkemről.
Szóval ezek a fránya kérdések. Bár lenne annyi merszünk, hogy meg is kérdezzük azokat. Olyan sok minden megoldódna. Nem lennének "bánat utcák", nem lennének kesergős napok, nem feküdnénk le könnyes szemekkel.
Valószínűleg már régóta gyűlt bennem ez a sok érzés. Most felszínre törtek, és nem tudom elzárni a csapot.
Szomorú a szívem. Szomorú, mert annyira igazságtalan dolgokkal kell szembenéznem.
Ilyen dolgokkal nem traktálod a barátaidat, mert úgy sem érthetik meg. Mindenkinek fontosabb a saját maga búja. Ami érthető is. De bár lenne valaki, akinek minden félsz nélkül sorolhatnám tengernyi érzéseimet.
A "bánat utca" nem biztos, hogy több terhet eltud még viselni. :)
Az Ö.való biztosan nagyon vicces kedvében lehet, ami engem illet. Szeret velem tréfát űzni. De, hogy ilyen próbatételek elé állítson, mint amilyenben most vagyok? Nem tudom, hogy mi ezzel a célja, de biztosan oka van rá. Minden éjszaka imádkozom, hogy segítsen át ezen a nehéz időszakon, hogy erőt adjon.
 Erőt és kitartást.

A judaizmus és a kereszténység kérdése Radnóti Miklós költészetében, és életében I.

2010-ben ez volt a szakdolgozatomnak a címe. Úgy gondoltam, hogy szépen lassan, mindennap egy kisebb részletben felteszem a blogra.
Nagyon közel áll hozzám a költőnek a költészete, már kislány koromban is anyukám tőle olvasott verseket, engem pedig Radnóti Miklós testvéréről Erdélyi Ágnesről (Író, költő. 1944-ben Nagyváradról deportálták. 1944. június 3-án halt meg Auschwitzban.)  neveztek el. 
Így nem is volt kérdéses, hogy miből fogom írni a szakdolgozatomat.



A költőt már egész fiatal korában kérdésekkel küszködött, ami a vallását illeti. Nehezen tudta elfogadni azt, hogy ő zsidó. Nem érezte magáénak. Sőt, kifejezetten bosszantotta, zavarta a tény, hogy ez ellen semmit nem tudott tenni, még azután sem, hogy kikeresztelkedett.
Nagyon tisztelem a költő munkásságát, szeretem a verseit, szeretem a stílusát. Természetesen sok olyan dolgot ír a leveleiben, amivel nem tudok egyet érteni. De ez már egészen más kérdés.
Most a levelezéseiből szeretnék néhány gondolatot megosztani, amiben nézeteit 1942. május 17-én, még a második munkaszolgálata előtt Komlós Aladárnak írt levelében fejtette ki a legrészletesebben. Ebben a saját helyzetét elemezte, csupán a levél végén tett néhány általánosabb megjegyzést, amelyből következtethetni lehet arra, hogy mit gondolt a zsidó identitás megőrzéséről.

" Hosszas tűnődés, halogatás után írok Komlósnak: Kedves barátom, mindenekelőtt ne haragudj, hogy egyhetes késéssel válaszolok a leveledre. Ennek egyik oka hanyagságom és nehézkességem, ezt tudom, nem enyhítő körülmény, de a másik ok mindenesetre felmentést ad: nem akartam néhány sorban válaszolni Neked, nem akartam csupán a kérdésedre felelni.
Azonban essünk át előbb ezen, ez az egyszerűbb rész. Természetesen félreértés történhetett, azért természetesen, mert szinte megszoktam már, hogy a mondások nem úgy kerülnek tovább, ahogyan elhangzottak, nem vagyok "fachéban", csak elhidegült közöttünk a barátság a zsidókérdésben... stb. S ezt őszintén fájlalom. Legutóbb Vihar Bélával beszélgettem ilyen kérdésekről s ő Rád hivatkozott valamelyik érvével kapcsolatban. Mondtam, hogy Veled sem értünk egyet ebben stb... ennyi az egész, szó sincs semmi haragról, vagy másról. Viszont baráti mozdulatod, hogy e néhány sort megírtad, s az, hogy ne csak a föntieket írjam meg Neked. Úgy emlékszem, hogy mit beszélgettünk ezekről a dolgokról, s ha Te nem emlékszel, mégis meg kell magyaráznom a magatartásomat s hogy miért utasítottam vissza kétszeri szíves szerkesztői meghívásodat, miért nem csatlakoztam munkádhoz, miért hidegült el a viszony köztünk, miért helytelenítem vállalt szerepedet, kritikai szempontjaidat, stb.  Igyekszem megmaradni a levélforma keretei közt, s ha itt-ott talán töredékes leszek, folytasd légy szíves a gondolatot, hisz nem új és ismeretlen előtted, igyekszem a műfaj lazább törvényeivel kissé kényelmesebbé tenni ezt a nehézkes explikációt.
Hogy is kezdjem... a szobám falán három "családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany - festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy képről csaknem mindegyik bennfentes látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: "a nagybátyád?" vagy "a rokonod?" Igen. - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy vagy déd nagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király. Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van.
De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst!
Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem és lelkiségem a költőségem a meghatározójának.
Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma.
Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Fejának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is, kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is.
S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. Kissé patetikus vagyok, ne haragudj, s ez a levél is nyúlik, s úgy érzem, semmi újat nem mondok Neked s hogy egyetértünk. Vitatkozz!
Mibe kötnél bele? Igen tudom már, visszatérek. Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a fajt, stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom s nehezítésül még hozzá tehetem, hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Költői pályám leg kezdetén, huszonkét éves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbefogtak és elítéltek vallásgyalázásért.
                       Huszonkét éves vagyok. Igy
                       nézhetett ki ősszel Krisztus is
                       ennyi idősen; még nem volt
                       szakálla, szőke volt és lányok
                       álmodtak vele éjjelenként!
Ez volt a vers. Törkey súlyosbító körülménynek vette, hogy más vallású tisztelete tárgyához hasonlítja magát, s majdnem egyetemi pályámba került, mert a József Attila révén legendássá lett Horger Antal kari ülés elé vitte a dolgot. Sík Sándor mentett meg, sőt a piarista rend tagjai nevében levelet adott a táblai tárgyalásra, mely szerint egyházi szempontból semmi kivetnivalót nem találnak a versben. Akkoriban már elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne más vallás jelképeivel éljek, mert ez énekem nem más vallás, az Újtestamentum költészete épp úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is hiszek, nem tudok jobb szót rá, bár a hit... De aztán egyre rosszabb zsidónak lenni, itt-ott előnyöm lehetett volna a vallás változtatásból, s ez megcsúfította, a gyámomat egyre jobban megszerettem, neki nagyon rosszul esett volna, stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költőségem szempontjából ez nem lényeges. Nem hiszek hát a zsidó íróban, de a zsidó irodalomban sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazol. Néha nézegetem a zsidó lapokat. Féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírálták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem, és két-három ragyogó költő és író, kenyérért, száraz kenyérért és nagyon kicsinyke elismerésért.
Körülbelül ez a véleményem a zsidó irodalomról. Ne haragudj, hogy agyon írtalak, Te vagy az oka, a megtisztelő kedvességed s ne haragudj, zavaros talán ez a levél, de valamit mégis mond, ha vázlatosan is arról, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról.
Szeretettel és tisztelettel köszönt igaz híved..."

Ráadásként a legszebb verse, ami a legjobb pillanatokban olvasva, még kellemesebb érzésekkel tud minket megajándékozni. :)
http://geeergooo.blog.hu/2007/03/21/radnoti_miklos_tetova_oda_1

Beauty

Szépség. Annyi oldalról megközelíthetjük ezt a fogalmat.
Különböző szépségeket tudunk megkülönböztetni. Van az a szépség, amit a szemünkkel látunk, és van az, amit nem tudunk körülírni, ami a szemünknek láthatatlan.
 A szívünkkel érezzük, és talán a legszebb szépségek egyike, amit egyáltalán feltudunk fogni.

A legkézenfekvőbb példa erre a Szépség és a Szörnyeteg története.
Élt egyszer egy csodaszép lány, aki nemcsak a külsejét illetően volt szép, hanem a lelke is ugyanúgy fénylett. Kedves természete mindenkit megenyhített, a legrosszabb időkben is képes volt megtalálni az utat a Jóra. Pont ebből kifolyólag a környezete elkezdte furcsállani.
- Túl jó... - mondták. - Ez nem normális.
Napjainkban, sőt már régebbi időkben is, megkülönböztetéssel járt az, hogyha valaki nem akarta a másikat a földbe döngölni, nem terjesztett róla pletykákat, nem omlott egyből a szőke herceg karjaiba.
 Belle (így hívták a lányt) is egy ilyen lány volt.
Nagyon sajnálom, hogy ma már ilyen erkölcsi normáknak kell megfelelni. Ha igyekszünk, törekszünk a jóra, és próbáljuk nem a legrosszabbik oldaláról nézni a helyzetünket, azonnal megkülönböztetettek leszünk. Sajnálom, hogy a jóra való törekvés kiveszett az emberekből. De amint már mondtam, ez már régebben is így volt, térjünk vissza egy kicsit még a történetünkhöz.
Belle édesapja egy zord kastély falai mögött találta magát, egy elveszett éjszaka, amikor már nem volt hová mennie. Akkor még nem tudta, hogy a kastélyban egy szörny lakozik. A szörnyeteg bebörtönözte, mert megmerte zavarni a nyugalmát.
A szépséges Belle, apja kutatására eredt, majd amikor megtalálta a palotában az édesapját, felajánlotta a Szörnynek, hogy ő majd itt marad helyette. Csak az édesapját engedje el. A szörny morogva ugyan, de beleegyezett. A kastély kis elvarázsolt lakói titkon örültek, mert hitték, hogy ez a lány talán képes lesz megtörni a több éve őket sújtó átkot. Milyen jól gondolták...
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. A szörnyeteg látta a fiatal lány szépségét, báját, amit tagadni sem tagadhatott.
-De ugyan ki lenne képes megszeretni egy szörnyet? - tette fel a kérdést a barátainak a kastélyban.

Belle elkezdte figyelni a Szörnyet. Minden nap, egyre szebb és szebb lett a szemében. Nemcsak a szemében, hanem a szívében is. A Szörny, kiderült, egy érzékeny lélek, aki anno eltévedt egy sötét úton, s most kezd visszatalálni, ennek a lánynak a segítségével.
Milyen különös, nem? Belle kezéért epedezett a falu "királya", de azaz ember nem volt több, mint kirakati áru. A lány gyorsan átlátott a szitán, és semmi pénzért nem ment volna hozzá. Találkozott egy szörnyűségesen félelmetes Szörnyeteggel, kinek a szívében belül szeretet lakozott, s ennek már ő sem tudott ellenállni. A szív szavát nem magyarázhatod meg. Érezned kell. Találkozhatunk életünk folyamán megannyi "herceggel" akikről hamar kiderül, hogy belülről "szörnyetegek".
Vannak olyan napok, hogy szembe jön velünk egy "szörnyeteg" kikről kiderül, hogy nem mások, mint "hercegek".
A szívünk leginkább vágyott hercegei/hercegnői. Az élet nagy tanításai ezek. Nem szabad elsőre ítélnünk, mert a legváratlanabb pillanatokban pillanthatod meg a másik félben a herceged/hercegnődet.

Természetesen, ahogyan a mesékben lenni szokott, a Szörny egy csodálatosan szép Királyfivá változott, miután a lány bevallotta neki, hogy szereti. De ha nem változott volna át, akkor is, ugyanúgy a szívébe zárta volna. A belső szépség mindenkit megszépít.
Éppen ezért csakis azt tudom mondani, hogy nyitottnak, és bátornak kell lennünk. Nyitottnak, mert soha nem tudhatod, hogy mikor és ki szeretné meglátni benned a "szépségét".
Nem szeretem amikor azt mondják az emberek, -én csúnya vagyok, kövér vagyok, öreg vagyok, alacsony vagyok, magas vagyok.... stb... senkinek sem tetszem. Ez nem így van! Mindenkiben ott rejlik, lakozik az a belső fénye, ami után minden más külső jegy másodlagossá válik.
Persze törekedhetünk arra, hogy ne nézzünk ki úgy, mint egy bányarém...
Mindenki a maga igényének megfelelően. Ki hogyan érzi jól magát. De attól, hogy nem vagy 40 kg, 180 cm, nem jelenti azt, hogy ne lennél gyönyörű. Lehet, hogy valaki egy zsúfolt teremben csakis téged néz, úgy, hogy egyáltalán tudnál róla, mert már régóta kizárólag a "szépséget" látja benned. Vedd észre a jeleket, valószínűleg az orrod előtt hevernek, csak félünk észrevenni és beismerni még saját magunknak is.
Lehet, hogy túl naivan és kislányosan hangzottak a szavaim, de úgy gondolom, hogy ez a történet mindig és mindenkor megállja a helyét az életünkben.
A szeretet körülvesz. Mindenhol ott van, még a legsötétebb pillanatokban is, és nemcsak a mesékben...

Keserű November

Különös ez az idei November. Érzések cikáznak fölöttünk, és képtelenek vagyunk megálljt parancsolni azoknak. Sosem éreztem még a Novembert ennyire szomorúnak, és nehéznek. Biztosan van valami a levegőben, mert sokaktól azt hallottam, hogy ők is csak küzdenek és küzdenek.
Feladatok elé állított bennünket ez a szokatlanul meleg őszi hónap. Csatákat, harcokat vívunk.
 Nem tudom, hogy miért sűrűsödött fel így minden... egyszerűen csak elénk fújta a szél, és egyik napról a másikra ott nehezedett a vállainkon.

Nem hiszem, hogy ezek az érzések, dolgok véletlenül sodródnának az utunkba. Minden okkal történik,és mindennek megvan a maga helye és ideje. Úgy tűnik, ez egy ilyen időszak, ahol hatalmas lelki háborúk, félig összetört, és félig már-már éledő szívek sorakoznak fel.
 Kételyek, kérdések, ígéretek, vallomások. Sajnos úgy érzem, hogy viszont senkinek sincs elég bátorsága válaszolni, kérdezni, rendbe tenni a dolgokat. Lebegünk egy helyben, és képtelenek vagyunk mozdulni. Pedig mozdulnánk, ha a válaszok szépen, lassan de közelednének felénk. Kis lépésekben is akár, de segítenének bennünket.
Érdekes tréfákat űz velünk a November. Nem kétséges.
Leckékre tanít bennünket. Felkészít a hosszú és hideg téli napokra, amikor már azt hisszük minden elveszett. De nem hagyhatod, hogy maga alá gyűrjön az életnek eme különleges "humora". Erős vagy, aki mindig és mindenben kitart. Lehet, hogy rengeteg kérdésre keresed a válaszokat, de azok még váratnak magukra. Ne siettesd őket. Minden gondolat, érzés útban vannak feléd, csak a saját idejükre várnak éppen.
Mennyi mindent mondanék még. De ez nem azaz idő. Kitartunk. Csak remélni tudom, hogy a másnap fényesebben fog sütni, mint a mai.

"megtalálni a csodát"

"Megtalálni a csodát" - ezt egyszer egy nyíregyházi színész mondta nekem, még ezer és ezer évvel ezelőtt, amikor az iskola újságba készítettem vele interjút. De régen történt...
Akkor persze nagyon szépen hangzó mondat volt, és az ember lánya csak bólogatott a nagy szavakra. Viszont mostanában kell rájöjjek, hogy mennyire igaza volt. Mindenben képesek vagyunk megtalálni a csodát. A legapróbb dolgokban/mozdulatokban is.

Emlékszem sokáig lógott ez az idézet tőle az íróasztalom fölött. A cetlit, ha nagyon akarom talán még most is megtudnám találni.
A gimnáziumi évek nagyon nehezek voltak. Főleg azután, hogy az ember 16-17 éves lesz. Akkor rájönnek a többiek, hogy Te teljesen másabb vagy, mint ők. Nehéz dolog ez az elfogadás. Nem könnyű egy olyan társaságban tengetni a napjaidat, ahol az állandó támadásoknak vagy kitéve. Természetesen senki sem ért meg. Sem a társaid, sem az osztályfőnök, sem az igazgató. Persze ez a rendszer hibája volt. Már nem haragszom. Csak sajnálni tudom őket. Belegondolok, hogy nekik milyen, és nekem milyen életem van azóta? Sokaknak már több éves gyerekük van, dolgoznak, nem tanultak tovább, egy kis faluban tengetik a mindennapjaikat. Velem mi történt? Budapestnek egyetlen nagy előnye talán, hogy itt mindenki megtudja találni a számításait. A maga útját.
Éltem, nevettem, szerepeltem, utaztam, írtam, tanultam, szerettem.
Azokban az időkben otthon is meg kellett volna találni azt a fajta "csodát". Most már persze keresnem sem kell. Ha vissza gondolok, ott volt az mindig is. Még azokban a szörnyűséges időkben is, amikor már az ember homlokára kis híján sárga csillagot nem nyomtak.
Én voltam a legnépszerűbb az osztályban! László Ágival mindig történt valami... ! Nem kellett attól tartanom, hogy nem leszek elég népszerű. De még mennyire, hogy az voltam... Sosem fogom elfelejteni, hogy az osztályfőnököm egyszer azt próbálta elmagyarázni, hogy a  Dante-i pokolban én hanyadik bugyorban fogom végezni... nem szerettem volna felvilágosítani, hogy az én vallási nézeteim egy kicsit mások, de semmi gond... Én még Dante poklába is bekerültem. :)
Különlegesnek kellett volna magamat tekinteni. Igen, ma már tudom, hogy az voltam, és a mai felfogásommal sosem esnék bele abba a csapdába, amibe anno beleestem. Emelt fővel viseltem volna az egészet, és ahogyan írtam, csodát találni benne.
Azóta viszont nem kell azon gondolkoznom, hogy régen miben, és mikor volt a csoda. Ma már minden egyes nap látom.
Látom reggelente a tükörben, még ha szilánkosan is ébredek. Látom a Lehel tér izgő-mozgó embereiben. Látom amikor belépek a hőn szeretett Egyetememre. Látom a barátaimban. Látom a mozdulatokban. Látom a pillantásokban. Mindenkiben látom.
Mivel, mindenkiben benne van. A legnehezebben szerethető egyénekben is ott bujkál.

Nem szerethetünk mindenkit a rajongásig, ez is egyértelmű. Mindenki más és más tulajdonságokkal bír, ami néha napján, nem egyeztethető a sajátunkkal. De akkor nézzünk mélyebbre. Az a másik fél lehet, hogy azért nagyszájú és ripacs, mert különben senki sem figyelne rá. Ki tudja, lehet, hogy ő még nagyobb megfelelési kényszerekkel küszködik, mint te?! Ilyenkor mindig belegondolok, hogy tudom milyen "utálva" lenni. Nagy levegőt veszek, és csak azért is mosollyal fordulok felé. Nem is telik kis időbe, és egy idő után ő fog igényt tartani a te társaságodra. Ne tagadjuk meg a lehetőséget a csodára. Azóta soha sem teszem. Sőt. Minden egyes áldott nap várom. Van az úgy persze, hogy nagyon nehezen akar összejönni... de akkor hirtelen mielőtt már készülnél lefeküdni, kapsz valamit. Ez lehet a legapróbb dolog is. A frissen mosott ágynemű illatától kezdve, egy kedves levélig, egy régi ismerőstől. Bármi.
A mai nap folyamán is megtaláltam. Csak egy perc volt az életből. Csak egy hang volt a szívemből. Felhők köde gomolygott pedig a szívemen át, egész álló nap, amikor hirtelen beledobbant a szív. Ez a dobbanás egy szó volt. A csoda szava? Úgy gondolom, hogy igen. Beledöbbent a szívem, amikor realizálta azt a kis mákszemnyi csodát.
Perc múlhat el. Nap bújhat el. Szél fújhat el. Tó tűnhet el. Hegy dőlhet el. Test törhet el. De ott van. Mindig ott van, és addig is ott marad ameddig én úgy szeretném. Mostanában nagy szükségem/szükségünk van rá.
Ne engedjük kicsúszni a kezeink közül. Merjünk tenni a csodáért, ameddig a szemünk előtt van. Később lehet, hogy már egyre nehezebb lesz...

Inspiring images

http://weheartit.com/

Vadvirág

Mindig nagyon nehéz olyan bejegyzést írni, amiben nagyon sok az érzelem. Nehéz megírni, mert meg kell találni a megfelelő alkalmat a megírásához, jönnie kell "annak" az ihletnek is, ami segít abban, hogy minél szemléletesebben, minél kifejezőbben tudjuk szavakba foglalni a gondolatainkat.
Lassan két hete küszködök a gondolataimmal, hogy, hogyan is kellene azokat köntösbe bújtatni. Talán a mai éjszaka eléggé ihlettől teli, hogy meg is valósítsam ezt.
Már majdnem tíz éve lesz lassan, hogy belekerültem egy olyan társaságba, amibe nem kellett volna. Különleges élete van a "celebeknek" Magyarországon. Bár a különleges, nagyon szép, finom kifejezés. Tudnék mondani sokkal durvábbat is, de ennek nem ez a helye, és ideje. Maradjunk a "különleges"-nél.
Ha a egy nőnek "celeb" szerelme van, az egy nagyon kemény, és rögös út... főleg úgy, hogyha a "celebségen" kívül más tényezők is belezavarnak a képbe... Ezt tudni kell kezelni, idomulni a helyzethez. Ami márpedig nagy munka. Hosszú sora lenne annak, amit képes lennék erről írni, bár már volt egy ezzel kapcsolatos bejegyzésem. Nem is erről szeretnék bővebben beszélni, mert most nem ez a fontos. Csak a szemléltetés miatt.
Tehát, majdnem tíz évvel ezelőtt, nagyon fiatalon belecsöppentem egy szinte kilátástalan helyzetbe, kapcsolatba. Meg is szenvedtem rendesen. Nem tudtam aludni, enni, másra sem tudtam gondolni csak a szeretett másikra. Felvettem egy beképzelt stílust, ami valamilyen szinten érthető is. Kinek nem adna magabiztosságot egy ilyet szituáció? De ahogy már említettem volt sok jó, valamint sok rossz pillanata is. Ami majdnem öt évig tartott. Ezalatt az öt év alatt felfordult fenekestől a világ körülöttem. Történt ami történt. Megtörtént aminek meg kellett történnie, ahogyan az egy rosszul sikerült hollywoodi filmben is hasonlóképpen játszódott volna. Vége lett. Én döntöttem így, egy sokkal szabadabb, nyugodtabb életre vágytam, így kiléptem a körből, és mind a mai napig tartózkodom is attól, hogy visszatérjek. Nem áll szándékomban. Kiegyensúlyozottabb vagyok, visszataláltam a gyökereimhez, a saját történetemhez, amit itt és most kell megéljek. Ez sem mindig leányálom, de ez a sorsomba, a génjeimbe van kódolva, ezt nem tudom megváltoztatni, és nem is akarom. Büszkén viselem, hogy hová is tartozom.
Az előző sorokat azért is tartottam szükségesnek megemlíteni, mert ahogyan írtam volt egy "sötét" korszakom, majd jöttek a kellemes "béke-idők".
Kellemes lett volna, vagy lenne? Nem kellemes mert azóta nem igazán találom a helyem. Persze, vannak az embernek barátai, közössége, munkatársai akik mosolyt tudnak csalni a szürke napok alatt is az arcunkra.
De űrt érzek. Hatalmas űr tátong a szívemben, és nincs ami/aki kitöltse azt. Élem a napjaimat, ahogyan azt egy húszas éveiben járó nőnek kell, bár néha nem ártana egy kis vadság. Van úgy, hogy túl jónak érzem magam, és rettenetesen bosszant, hogy a megfelelő pillanatokban nem merem kinyitni a szám. Ez a személyiségem, megváltoztatni pedig nem fogom tudni. A héten megkaptam, hogy "túl jó kislányos" a kinézetem.
Ó, ha tudnátok... mennyi mindent írtak már pedig fel a számlámra... Talán éppen ennek köszönhető, hogy jó kislányosra vettem/veszem a figurát. Valamivel kompenzálni is kell. :)
De két héttel ezelőtt valami történt. Valami készülőben van, és érzem ahogyan folyamatosan sodor felé az élet. Ugyanazt a lüktetést hallom a fejemben, amit tíz évvel ezelőtt. Ugyanazok a szirénázó berendezések léptek életbe, mint anno. Hangosan kattognak a fejemben, minden egyes nap, minden egyes percében. A szemem előtt hatalmas piros STOP táblák jelennek meg. Érzi a lelkem, hogy a múlt megszeretné magát ismételni? Ebből kifolyólag az bensőm ilyesfajta jelzéseket küld felém. Amit meg kell mondanom, nem nagyon akar a szívem tudomásul venni, az eszemmel ellentétben.

Nem szeretném elrontani a dolgokat. Eddig minden olyan jól alakult, unalmasan ugyan, de jól.
Tetszik, mert izgalmas. Megvan így a felejthető napoknak a varázsa, dobbanása. Félek, mert mostanában a szerencse messziről elkerül, és inkább a vesztes szerepében tündöklöm. Az pedig senkinek sem jó. Megérintett valami a szívemben, úgy ahogyan ezelőtt tíz évvel. Persze ez klasszisokkal kisebb értékű szituáció. De a jelenlegi életszakaszomban mégis óriási. Tíz éve, pofán röhögtem volna magam, ha ilyesmit megengedtem volna magamnak, mint amit most. Akkor tíz évvel ezelőtt!!! Nem voltam pedig egy érett, bölcs, tapasztalt leányzó.... úgy, mint most :))).
Hagynom kellene, hogy sodorjon magával az áradat. Sodródnom kellene a széllel, ami fúj valami felé. A "meteorológusok" rossz időket jósolnak ezzel a hurrikánnal kapcsolatban. Özönvizet hoz magával. De hajt valami, aminek képtelen vagyok ellent mondani. Sosem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amiket régen kaptam. Itt csengenek a fülemben, dallamuk ugyanúgy szól. Ennek is hasonló a refrénje.
Ahogyan írtam, megérintett valami. Félek, hogy messzire fogok menni, félni egyre csak félni fogok, és a végén ugyanabba a csapdába esem, amiből oly nehezen sikerült kilábalnom.
Viszont nincs olyan nap, hogy ne kísértene meg.  A tüneteim hasonlóak. Nem eszem, nem alszom, állandóan feszült vagyok. Gondolkoztam azon, hogy a hétvégére haza megyek Nyíregyházára, hátha ott kitudom kapcsolni a gondolataimnak ezen részét. Mégis úgy döntöttem, hogy maradok, megpróbálok egyedül, nyugodt környezetben rendet tenni a lelkemben. Mire is jók ezek a hosszú, sötét éjszakák? Megered az ember keze a billentyűzeten. Csend van a lakásban. Egyes egyedül ülök a sötétben, csak a képernyő fénye világít meg. Ilyenkor születnek a legjobb gondolatok, ilyenkor tudnak a legjobban felszínre törni az érzések. Velem is ez történt. Hosszúra is sikerült.
Nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen gondolatokkal fogok reggel felébredni. Az is lehet, hogy amilyen hirtelen sodorta elém a sors, ugyanolyan gyorsan tova is tűnik. Akár. A szívem mélyen azt remélem, hogy elfog múlni. Hiszen, az eszem teljesen tisztában van, minden egyes képkockával. Lehet, hogy jó kislánynak tűnök, de hülye nem vagyok.
Vadvirág vagyok egy hatalmas erdő közepén. Egy vadhajtás. Akinek néha kell egy kis útbaigazítás, hogy vissza térjen a helyes útra. A terelgetés lehet, hogy évekbe telik, de előbb utóbb rájön, hogyan is kellene cselekedni.
Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy megint megkockáztatom a lehetetlent. Aki nem játszik az nem is nyer. Kezdődjék hát a saját harcom újra. Öt évig csak erre a csatára készült. Még győztesként is kijöhet, talán.
Legyen ez egy nagyon érzelemdús játéka a napjaimnak. Nézzük meg, hogy tudom-e úgy dobni a kockát, hogy az előnyömre váljék.
Túl sokat beszéltem. Be is fejezem. Már csak a folytatás kérdéses...

képekben