Ahogyan a saját környezetemben megfigyeltem, itt sem megy ez másképpen, mint bárhol a világ másik pontján. Csalódás, kiábrándultság, elkeseredés, fájdalom fűszerezi a napokat, amíg az igazit próbálják felkutatni. Vannak akik már fel is adták a reményt, a lemondás uralja az életüket. Pedig nem lenne szabad. A szerelem lehet, hogy várat magára, de ott van, és körülvesz. Csak figyelni kell a jeleket.
Néhány gondolat, néhány érzés, amit szavakba tudnék önteni:
*Amikor hirtelen meglátod egy folyosón és a szíved vadul verdesni kezdi a mellkasod. *A mosolya teljesen levesz a lábadról, bármennyire is haragszol rá. *Szavainak csengése, olyan, mint a leggyönyörűbben megkomponált zenék összessége. *Az illata maga a férfiasság, a lüktető erő, ami körül lengi a teret. *Érintése könnyed, és lágy, akárcsak egy lúdtoll puhasága.
*Sötét szemeinek mélysége pedig magában rejti a világ mindenség összes válaszát. A szemek melyek megbabonáznak egy életen át. A szemek, melyek nem tudnak hazudni, kizárólagosan csak szeretni. Ha a szerelmet máshol nem is, de a szemeiben láthatod. Olyan vadul, és sietve mesélnek, hogy felfogni sem tudod, csak azt veszed észre, hogy a te szemed ugyanúgy meséli a saját érzéseidet, és amikor ez a két történet találkozik, akkor születnek a csodák. Csodák, amikre oly vágyunk. Ha máskor nem is, de ilyenkor megtörténik.
Valószínűleg szentimentális vagyok. Nem is áll szándékomban tagadni. De hiszem, hogy a szerelem létezik, és mindenkinek kívánom, hogy megtalálja azt a másik felét, akiről már régóta álmodik. Előbb utóbb nemcsak az álmaidban, hanem a valóságban is melletted lesz, ahogyan azt elképzelted. Nincs másképpen, máshogy talán nem is lehet...
