A csend, a béke szigete ez, ahol az utcákon majd csak hogy nem mindig egy ismerős, mosolygós arcba tudsz belefutni. Szeretem a nagyváros zaját, nyüzsgését, ami körül vesz, de néha hiányzik az a nyugalom, és tisztaság ami mindig az otthonomról jut eszembe.
Feltűnnek az ismerős házak, amik már szinte messziről integetnek felém. Gyerekkori emlékek ugranak be, amikor megkaptam az első biciklimet, vagy amikor a bátyámmal csúzlit készítettünk a garázsban.
Eszembe jutnak azok az örömteli, felhőtlen kacagások, amikor még semminek sem volt tétje. Amikor még nem tudtad mit is jelent fájdalmat okozni a másik, úgy igazán. Minden tiszta volt, és érintetlen. Akárcsak egy kis sziget, amit nem tud megközelíteni senki más, a családomon, barátaimon, és rajtam kívül.
A hatalmas ház az udvarával, fáival, bokraival, egy örökre a a szívembe ivódott. Ezt a fajta emlékképet soha nem törölheted. Nincs delete gomb. Akkor még nem voltak "okostelefonok", ha kapcsolatot akartál kialakítani akkor megtetted személyesen. Nem befolyásolták a közösségi portálok az aktuális hangulatodat, ha hallottál valami hírt, az maximum helyi pletykának számított, ami vagy igaz volt, vagy nem.
Nagyon szeretek ezekre a percekre vissza emlékezni, és sokszor hiányoznak is.
Hiányoznak a péntek esték, amikor együtt volt a család, és volt benne valami egészen rendkívüli. Manapság Budapesten egyedül teljesen más megélni ugyanazt a varázslatot.
Vegyes érzésekkel tudom otthagyni a szülői házat. Jó, újra a saját életritmusomba visszarázódni, kezdeni a hetet az Egyetemen, a Munkahelyen, találkozni a számomra nagyon kedves arcokkal. Rossz, mert magam mögött hagyom az anyukámat, a bátyámat, sógornőmet. Ráadásul úgy, hogy tudom hamarosan eggyel többen lesznek a családi fészekben. :)
Én ezt választottam, itt találtam meg a számításaimat, legalább is, egyelőre nagyon úgy fest. Mindenesetre hiányzik. Különös, pár napig beilleszkedni egy teljesen nekem már új világba, de hamar tud asszimilálódni az ember. Aztán hirtelen ugyanúgy ki is esni belőle.
Egyedül ezért fájdalmasak a szombat éjszakák, a tudat, hogy másnap menni kell. Menni kell, mert vár a saját életem.
De elég a kesergésből. Az élet megy tovább, és bármilyen messze is visz, azt tudom, hogy sehol sem ciripelnek éjszaka a tücskök, mint otthon, sehol sem tudok olyan jót aludni, mint otthon, sehol sem nevetek annyit, mint otthon, sehol sem jön úgy az ihlet, mint otthon, sehol sem lehetek annyira önmagam, mint otthon.
Hétfőn vár egy igen gazdag ingerközeg, ami sosem fakad ki, amiről lesz miről mesélni otthon, amiről lesz merengeni való a teraszon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése