Vadvirág

Mindig nagyon nehéz olyan bejegyzést írni, amiben nagyon sok az érzelem. Nehéz megírni, mert meg kell találni a megfelelő alkalmat a megírásához, jönnie kell "annak" az ihletnek is, ami segít abban, hogy minél szemléletesebben, minél kifejezőbben tudjuk szavakba foglalni a gondolatainkat.
Lassan két hete küszködök a gondolataimmal, hogy, hogyan is kellene azokat köntösbe bújtatni. Talán a mai éjszaka eléggé ihlettől teli, hogy meg is valósítsam ezt.
Már majdnem tíz éve lesz lassan, hogy belekerültem egy olyan társaságba, amibe nem kellett volna. Különleges élete van a "celebeknek" Magyarországon. Bár a különleges, nagyon szép, finom kifejezés. Tudnék mondani sokkal durvábbat is, de ennek nem ez a helye, és ideje. Maradjunk a "különleges"-nél.
Ha a egy nőnek "celeb" szerelme van, az egy nagyon kemény, és rögös út... főleg úgy, hogyha a "celebségen" kívül más tényezők is belezavarnak a képbe... Ezt tudni kell kezelni, idomulni a helyzethez. Ami márpedig nagy munka. Hosszú sora lenne annak, amit képes lennék erről írni, bár már volt egy ezzel kapcsolatos bejegyzésem. Nem is erről szeretnék bővebben beszélni, mert most nem ez a fontos. Csak a szemléltetés miatt.
Tehát, majdnem tíz évvel ezelőtt, nagyon fiatalon belecsöppentem egy szinte kilátástalan helyzetbe, kapcsolatba. Meg is szenvedtem rendesen. Nem tudtam aludni, enni, másra sem tudtam gondolni csak a szeretett másikra. Felvettem egy beképzelt stílust, ami valamilyen szinten érthető is. Kinek nem adna magabiztosságot egy ilyet szituáció? De ahogy már említettem volt sok jó, valamint sok rossz pillanata is. Ami majdnem öt évig tartott. Ezalatt az öt év alatt felfordult fenekestől a világ körülöttem. Történt ami történt. Megtörtént aminek meg kellett történnie, ahogyan az egy rosszul sikerült hollywoodi filmben is hasonlóképpen játszódott volna. Vége lett. Én döntöttem így, egy sokkal szabadabb, nyugodtabb életre vágytam, így kiléptem a körből, és mind a mai napig tartózkodom is attól, hogy visszatérjek. Nem áll szándékomban. Kiegyensúlyozottabb vagyok, visszataláltam a gyökereimhez, a saját történetemhez, amit itt és most kell megéljek. Ez sem mindig leányálom, de ez a sorsomba, a génjeimbe van kódolva, ezt nem tudom megváltoztatni, és nem is akarom. Büszkén viselem, hogy hová is tartozom.
Az előző sorokat azért is tartottam szükségesnek megemlíteni, mert ahogyan írtam volt egy "sötét" korszakom, majd jöttek a kellemes "béke-idők".
Kellemes lett volna, vagy lenne? Nem kellemes mert azóta nem igazán találom a helyem. Persze, vannak az embernek barátai, közössége, munkatársai akik mosolyt tudnak csalni a szürke napok alatt is az arcunkra.
De űrt érzek. Hatalmas űr tátong a szívemben, és nincs ami/aki kitöltse azt. Élem a napjaimat, ahogyan azt egy húszas éveiben járó nőnek kell, bár néha nem ártana egy kis vadság. Van úgy, hogy túl jónak érzem magam, és rettenetesen bosszant, hogy a megfelelő pillanatokban nem merem kinyitni a szám. Ez a személyiségem, megváltoztatni pedig nem fogom tudni. A héten megkaptam, hogy "túl jó kislányos" a kinézetem.
Ó, ha tudnátok... mennyi mindent írtak már pedig fel a számlámra... Talán éppen ennek köszönhető, hogy jó kislányosra vettem/veszem a figurát. Valamivel kompenzálni is kell. :)
De két héttel ezelőtt valami történt. Valami készülőben van, és érzem ahogyan folyamatosan sodor felé az élet. Ugyanazt a lüktetést hallom a fejemben, amit tíz évvel ezelőtt. Ugyanazok a szirénázó berendezések léptek életbe, mint anno. Hangosan kattognak a fejemben, minden egyes nap, minden egyes percében. A szemem előtt hatalmas piros STOP táblák jelennek meg. Érzi a lelkem, hogy a múlt megszeretné magát ismételni? Ebből kifolyólag az bensőm ilyesfajta jelzéseket küld felém. Amit meg kell mondanom, nem nagyon akar a szívem tudomásul venni, az eszemmel ellentétben.

Nem szeretném elrontani a dolgokat. Eddig minden olyan jól alakult, unalmasan ugyan, de jól.
Tetszik, mert izgalmas. Megvan így a felejthető napoknak a varázsa, dobbanása. Félek, mert mostanában a szerencse messziről elkerül, és inkább a vesztes szerepében tündöklöm. Az pedig senkinek sem jó. Megérintett valami a szívemben, úgy ahogyan ezelőtt tíz évvel. Persze ez klasszisokkal kisebb értékű szituáció. De a jelenlegi életszakaszomban mégis óriási. Tíz éve, pofán röhögtem volna magam, ha ilyesmit megengedtem volna magamnak, mint amit most. Akkor tíz évvel ezelőtt!!! Nem voltam pedig egy érett, bölcs, tapasztalt leányzó.... úgy, mint most :))).
Hagynom kellene, hogy sodorjon magával az áradat. Sodródnom kellene a széllel, ami fúj valami felé. A "meteorológusok" rossz időket jósolnak ezzel a hurrikánnal kapcsolatban. Özönvizet hoz magával. De hajt valami, aminek képtelen vagyok ellent mondani. Sosem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amiket régen kaptam. Itt csengenek a fülemben, dallamuk ugyanúgy szól. Ennek is hasonló a refrénje.
Ahogyan írtam, megérintett valami. Félek, hogy messzire fogok menni, félni egyre csak félni fogok, és a végén ugyanabba a csapdába esem, amiből oly nehezen sikerült kilábalnom.
Viszont nincs olyan nap, hogy ne kísértene meg.  A tüneteim hasonlóak. Nem eszem, nem alszom, állandóan feszült vagyok. Gondolkoztam azon, hogy a hétvégére haza megyek Nyíregyházára, hátha ott kitudom kapcsolni a gondolataimnak ezen részét. Mégis úgy döntöttem, hogy maradok, megpróbálok egyedül, nyugodt környezetben rendet tenni a lelkemben. Mire is jók ezek a hosszú, sötét éjszakák? Megered az ember keze a billentyűzeten. Csend van a lakásban. Egyes egyedül ülök a sötétben, csak a képernyő fénye világít meg. Ilyenkor születnek a legjobb gondolatok, ilyenkor tudnak a legjobban felszínre törni az érzések. Velem is ez történt. Hosszúra is sikerült.
Nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen gondolatokkal fogok reggel felébredni. Az is lehet, hogy amilyen hirtelen sodorta elém a sors, ugyanolyan gyorsan tova is tűnik. Akár. A szívem mélyen azt remélem, hogy elfog múlni. Hiszen, az eszem teljesen tisztában van, minden egyes képkockával. Lehet, hogy jó kislánynak tűnök, de hülye nem vagyok.
Vadvirág vagyok egy hatalmas erdő közepén. Egy vadhajtás. Akinek néha kell egy kis útbaigazítás, hogy vissza térjen a helyes útra. A terelgetés lehet, hogy évekbe telik, de előbb utóbb rájön, hogyan is kellene cselekedni.
Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy megint megkockáztatom a lehetetlent. Aki nem játszik az nem is nyer. Kezdődjék hát a saját harcom újra. Öt évig csak erre a csatára készült. Még győztesként is kijöhet, talán.
Legyen ez egy nagyon érzelemdús játéka a napjaimnak. Nézzük meg, hogy tudom-e úgy dobni a kockát, hogy az előnyömre váljék.
Túl sokat beszéltem. Be is fejezem. Már csak a folytatás kérdéses...