"Sírsz-faktor"

Nem igazán szeretem a "karaoke" show-műsorokat, többnyire nem is szoktam nézni, csak ha nagyon nincs más teendőm. De mindig ráébredek, hogy tíz perc után el kell kapcsolnom, mert egyszerűen borzalmas. Ez a "Benne leszek a tévében!" paródia, már kicsit sok...
Rengeteg a tehetségtelen ember, és nagyon kevés az érdemben tehetséges. Azt is erősen megkérdőjelezem, hogy az úgynevezett "mentoroknak" mennyi hozzáértésük van az adott témában. Gondolok itt akár Nagy Feróra, aki nyilatkozta is a műsor közben, egy megsértődött kiesőnek, hogy: "Igaz, hogy nekem sincs hangom, de én vagyok a Nagy Feró..." - > ezek után mit is várhatnánk? Természetesen olyan hangokat fognak beválasztani, ami az ő ízlésük, és saját tudásukhoz mérten megfelelő, illetve elég. Ebből keletkezik az, amit katasztrófának neveznék. Tisztelet a kivételnek, megtalálnak sokszor, nagyon tehetséges, ügyes énekeseket, de ez inkább elenyésző számú.
Az idei 2012-es X-faktor, de én maradnék a találóbb "Sírsz-faktor" megnevezésnél, ugyanis, nincs egy olyan élő adás, ahol a 20 emberből 10 legalább ne sírna...
Szóval az idei "Sírsz-faktor"... egyszerűen említésre se méltó. Persze akkor itt most vagdalkozhatunk olyan szavakkal, hogy igen, a régi jól bevált  X-faktoros brancs átkerült a konkurens tévécsatorna hasonló műsorához, (The Voice) de ez csak kifogás. Már mindenki tisztában van vele, hogy mit várnak a nézők, milyen is egy ilyen típusú show műsor. De nem. Helyette megkapta a magyar tévénéző, ezt a kritikán aluli csapatot. Ettől hangos újra a bulvár, az internetes oldalak százai, hogy ki éppen mikor kivel, és hol.
Nem akartam belenézni. De annyian mondták, hogy igen, márpedig legalább annyira, hogy te is realizáld, hogy milyen szörnyű ez az egész. Beadtam a derekam, és tényleg. Elképesztő, és siralmas.
A "kedvencem" Miss. Csobot Adél. Aki a Malek Miklóssal mindig érdekes diskurzusokat folytat... mind emellett, ripacs, affektál, ha már meghallom a televízióban hangját, azonnal váltok. Nagyon sajnálom, hogy ilyen példát mutatnak a mai 18-19 éves korosztálynak. Az a menő, hogyha beképzelt vagyok, nagyképű minimális tudás, és tehetség mellett. Mert ha legalább lenne mire??!! Az egyik oldalon találtam egy nagyon jó cikket, az ezt megelőző adásról, ahol ugyanis Adél kisasszony, kicsit másképpen értelmezte azt, hogy hogyan is kell tartani a mikrofont a szájához, és ennek az eredménye az lett, hogy az egész alsó arcát beterítette a vérpiros rúzsa. Nice.

 De vannak egyéb csemegék is. A másik favorit Mr. ZámBond, ahogyan Keresztes Ildikó nevezte... Zámbó Krisztián, aki semmiképpen sem ZámBond, megpróbál az édesapja emléke mögül felkapaszkodni és aktuális "celeb-énekesként" debütálni. Valószínűleg nem foglalkozott mostanában velük eleget a média, így kellett már valami, ami újra a Zámbó családot a figyelem központjába emeli. Keserves próbálkozás, ugyanis a Zámbó fiú, az apukája "Bukott diák" c. számán kívül mást képtelen elénekelni. James Bond hét, és egy "Goldeneye"-t rábízni erre az "énekesre" aki mást sem csinál az erőlködésen kívül? Szegény Tina Turner... Nagyon sajnálom.

De vannak itt nagyon rossz Pataky Attila replikák is "Stone" személyében. Ő is, napkeltétől napnyugtáig tudná énekelni, hogy: " a kör közepén állok, körbe vesznek jóbarátok...." de ennyi. Kész. Nagyon örülök neki, hogy megy neki az Edda és a hasonló hangzatú énekesek/csapatok dalai, de minden másra képtelen. Majdnem szélütést kaptam, amikor Ákos "Hello" c. számát úgy énekelte, hogy fülnek rossz volt hallgatni. Az Ákos-fanok valószínűleg kaparták a falat, hogy ezt hogyan engedhették. Nos, így.

Mégis ejtsünk néhány mondatot, a kevésbé rosszaknak is. Személyem szerint én Antal Tímea produkcióit tartom egyedül érdemesnek arra, hogy beszéljünk róla. Szépen, tisztán énekel, egy szimpatikus egyén, aki abszolút beleillik a műsorba. Ilyen embereknek kellene, hogy alkossák a másik 11 játékost is.
Aranyosak a LIKE tagjai is, akik néha egész jól nyomják. A többi bevallom nem tetszik. A szokásos felhozatal, szokásos hangokkal.
Várni kellene a csatornáknak, nem pedig minden egyes évben indítani egy újabb ilyen szériát. De hatalmas bevételeket hoz, így ne is várjuk, hogy abba fogják hagyni. Sajnálom, mert értékesebb adásokkal is bombázhatnák az embereket. Egy megoldás van, nem kell tévét nézni. Eddig se sokat használtam a nagy dobozt a szobámban, továbbra sem fogom. Várjuk "nagy" lelkesedéssel a következő Csillag születik-et, ahol talán a Puzsér Róbert egy-két elmés beszólásán a több intelligenciával rendelkezők még nevethetnek is.
Addig is csapjatok fel egy könyvet! :)

Akár a folyó

Nehéz napok vannak mögöttem. Biztosan az ősz az oka. Változik az idő, úgy változnak, hullámzanak az érzelmeim is. De ettől függetlenül sok hatás ért, ami miatt, talán érthető is, ez a melankolikus, kissé fájdalmas érzés.
Néhány gondolatban.
- Gyűlölöm, hogy ostobák, de annyira ostobák. Répaszínű butaságok mindenhol, keservesen keresem a kiutat a szinte fizikai fájdalmat idéző körből, de sehogy sem sikerül. Bekebeleznek. Állandóan a fülembe suttognak, és sületlenségeket hallok. Meghívások, amikre sosem fogom elfogadni a meghívást, tények, egy adott témában, ami sosem volt úgy, ahogy.
- Gyűlölöm, hogy megkísért a "Ted". Egyre csak kísért, és kísért. Nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Ott áll előttem és legszívesebben.... de nem tehetem. Inkább elfelejtem, és a lehető legkevesebbet rá gondolni. De éjszaka nincs olyan, hogy a képe ne lebegne előttem. X-ek mindenhol.... X, X, X, X, X ez csak nagyon keveseknek mond bármit is, de nekem magát a fényt jelenti a ködös napok sűrűjében. Gyűlöllek, hogy kísértesz. Bár ne tennéd.
- Gyűlölöm, hogy egyedül én figyelek. Nem én vagyok igaz az "egyetlen" a 'group'-ban, de figyelnek a szemek. Figyelik, ahogyan a fekete fehér sál a nyakam körül körbe fonódik. Szerinte fel kellene már nőnie, szerintem nem... annyira elképzelhetetlen a számomra, hogy szinte már lehetséges.
- Gyűlölöm, hogy annyira szeretnék alkalmazkodni, megfelelni, de egyszerűen nem sikerül. Késő délután. Sosem gondoltam volna, hogyan lehet egy délután ennyire nehéz, és sokat tűrhető...
- Gyűlölöm, amiért itt hagytál. Gyűlölöm, hogy lehet valaki, ennyire szerencsés. Ha jobban belegondolok, most én lennék Ő, és Ő pedig Én. De ennek a fordítottja van. Ő,ő. Én, én. Én nélküle, Ő, Vele. Mázlista. De még mindig szeretek. Ezért hát minden jót kívánok, ezer könnycsepp mögül, és üzenem, hogy "see you soon".
Ezek nagyon furcsa mondatok, gondolatok. De egy író, költő sem írta le "direktben" a sorait. Így én sem teszem. Nekem ez már nagy megkönnyebbülés a szívemnek, hogy virág nyelven elmondhatom, hogyan is érzek. Nem hagyom, hogy szomorú legyek, nem hagyom, hogy többet sírjak. Hagyom, had nevessek. Majd eljön azaz idő, amikor nem lesznek "mesügék", amikor nem lesznek csábító férfi szemek, kémlelő tekintetek, fájdalmas délutánok, szomorúan végződő Sparks regények.

Várom, hogy végre írni kezdhessem a vidám perceket, mert már nagyon rá férne a blogomra. =)

Belehaltam.

Sok emlékem már homályos. Hiszen elég régen történtek már,és a történések olyan fénysebességgel áradtak felém, hogy szinte lehetetlen volt őket épp ésszel felfogni. Viharos szelük olyannyira felkavart, hogy sok emlékkép, valóban csak képként él bennem. Képek, néhány mozzanat. Ennyi maradt, négy hosszú évből. Akkor azt gondoltam, hogy az élet így van a legnagyobb rendjén, jobban nem is mehetne tovább. Milyen rosszul gondoltam. Természetesen utólag az ember milyen okos. De fiatalon, buta, és bohó.
Képek. Bevillan egy kép. Igazából ez az egyik olyan emlékem, amit a mai napig nem tudok megmondani, hogy valóban megtörtént, vagy csak álmodtam-e.
Sötét hotel szoba. Tavaszi párás köd szivárog be, a résnyire nyitott ablakokon. A madarak ciripelésén kívül mást nem nagyon lehet hallani. Én egy ágyon fekszem. Kábultam. Előttem megjelenik egy ismerős arc, akiről nem tudom, hogy valóban, ő-e. De mintha előttem állt volna. Én újra becsukom a szemem, és a kép már el is tűnik. Ez az egyik leghomályosabb, és legfájdalmasabb képem. Majd ezt követi kevésbé ködösek.
Piros magassarkúban állok egy szombathelyi szálloda szobájának tükrében, és azon gondolkozom, hogy vajon jól fogok-e kinézni így az este folyamán. A rég volt barátnőim kacaja a mai napig a fülemben cseng.
Majd egy újabb mondat: "Miből lesz a cserebogár!" - milyen érdekes, azóta nem használom ezt a kifejezést. Túlságosan emlékeztet a régre.
A következő ami az eszembe jut, hogy egy almalevet veszek a szórakozóhely bárpultjánál, majd mellettem elsuhan egy számomra kedves alak, megvető tekintettel. Tisztában volt vele, hogy szerettem. Mindig is szerettem, bármennyire is próbálkoztam, egyszerűen nem ment ennek az ellenkezője. Megvető tekintete átsuhant rajtam, majd oldalra nézve, mosoly húzódott az arcomra, hogy szintén egy nekem kedves személy, olyannyira illuminált, hogy nem tud átlépni egy tíz centiméter magas madzagot. Nevetek. Vicces volt. Suttogások a fülemben. Attól az embertől, akitől kevésbé várnám, mégse mutatok nem tetszést. Sütkérezek a pillanatnyi rivaldafényben. Talán pont ennyi ideig is tartott, mint amennyi idő alatt, elolvasták ezt az egyetlen mondatot. A bevehetetlen áldozat, mindig kudarc.
Újabb pillanat. Egy mosoly a magas színpadról. Egy bólintás, egy pillantás. Talán sosem fogom már megtudni, hogy abban a pillantásban vajon mi volt... valószínűleg nem több, mint egy eszköz a céljának eléréséhez. Meg is lett az eredménye. Azóta, valahogy nem szeretek koncertekre járni. Megbetegítettek. Persze erre is csak évekkel később kellett rájönnöm.
Barátok, és barátnők. Mind hazugság volt? Nem. Ezt erősen kétlem. Néhány barátságot nem ez a szituáció tett tönkre,, sokakat ez hozott össze. Csak az a fránya elszakadás. Egyeseknek könnyebben, míg másoknak nehezebben ment. Így az egészséges barátságoknak nem maradt ideje, hogy kialakuljon. Azok amik pedig köttettek, okosabbak voltak. Mindenki tudta, hogy merre is visz, a helyes út. Egyetem, és egyetem, munka és család. Nagy örömmel tekintek azokra, akik tudom, hogy ma már kiegyensúlyozottak, és boldogan, minden rossz emlék nélkül élik tovább az életüket.
Mit meg nem adnék, hogy eme emlékek nélkül élhessek tovább. Bár ne lett volna egy olyan, izgalmas, eget rengető, hajmeresztő éjszakám, mint akkoriban. Most talán sokkal boldogabb lennék, és nem kísértene meg minden egyes alkalommal.
Sorolhatnám a mélyről jövő mozzanatokat, emlékeket. De szinte mindegyiknek ugyanannyi volt a jelentősége. Semennyi. Folyamatos sorvadás, korhadás. Felemésztett teljesen. Ám, az utolsó csepp volt a pohárban egy éjszaka, ami végérvényesen szíven talált. Tudom, nem szabad ilyet mondani, vagy nem is lehetne, de azon az éjszakán, megsemmisültem. Meghaltam. Belehaltam, az addigi életemben. Belehaltam, és újjá is születtem. Hiszen tudtam, ez így nem mehet tovább.
Taxiba be, taxiból ki. Füves, sétány, vágyaktól belihegett ablakok. Szánalom, és megvetés a szememben. Még sem volt semmivel sem különb náluk. Szerelmes voltam. Legalább is azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Aznap éppen irodalom vizsgám volt. "Ma este?" - szólt az üzenet. Remegő kezekkel gépeltem a választ. "Rendben." Halálos ítéletet mondtam saját magam felett.
Azt mondják, ami legalább kétszer megtörténik, az megtörténik harmadjára is. Megtörtént. De utoljára.
Az a másik, akiért epekedtem csúf hacukát viselt magán mindig. Túlságosan is csillogott. De ez az ostoba kislányok jutalma. Aznap este "haltam meg".
Ha nem is akkor, de másnap már tudtam, hogy vége, új fejezet kezdődik. Így is történt. Legnagyobb szerencsémre. Éppen az idejében. Ha nem is tökéletesen, mivel olyan nincsen, de többnyire az átlagos huszonévesek életét élem, boldogan, kacagva, vidáman. Azelőtt sokat sírtam. Most már egyre kevesebbet. Az idő feledteti a képeket, torzítja, homályosítja, feketíti. S, néha színesíti is azokat.
Felejteni? Soha sem fogok tudni. De fakul, egyre csak fakul a fénye. Bízva, hogy előbb vagy utóbb teljesen szürke lesz, de addig minden egyes alkalommal, ha az eszembe jut, egy kicsit mégis csak meghalok, és meghalok. Majd újrakezdem. 

Inspiration

Mint mindenki, aki szokott írni, vagy legalábbis megpróbálkozok az írással, vannak "múzsái", akik ihletet adnak a főhőseik megalkotásához. Íme néhány férfi színész/énekes, akik mindig adnak ötletet egy-egy karakter kitaláláshoz. Nagyon szeretem ahogyan játszanak, énekelnek, és ez mind-mind segítséget tud néhanapján adni. Nézegessétek :)!

Tom Hanks

 

George Clooney

 

Robert Downey Jr. 

 

Bruce Willis

Jeff Goldblum

Alec Baldwin

Robbie Williams

Hugh Laurie

Russell Crowe

Charlie Sheen

Benoit Poelvoorde

Adam Sandler

A szerelem vak, mert nem látja az öregedést.

Már ha csak önmagamból indulok ki, akkor elmondhatom, hogy nekem mindig is szimpatikusabb volt, amikor a férfi javára írható a "kor", nem pedig fordítva. De manapság a fordítottja is igen népszerű, főképpen a sztárok köreiben. Természetesen ízlések és pofonok, de a magam részéről maradok az idősebb férfi, fiatalabb nő felállásban. Íme így kis ízelítő, hogy nem a kor számít, és kire milyen jótékony/káros hatással van.

Egyik nagy-nagy kedvencem és "plátói" szerelmem Alec Baldwin párja, aki immáron már felesége is, a mintegy 26 évvel fiatalabb Hilaria Thomas jógaoktató. A színésznek igen csak előnyére vált a fiatal mennyecske, hiszen több kilótól is sikerült megszabadulnia, és elmondása alapján "a szerelem megfiatalítja". Így igaz Mr. Baldwin, ezzel mindenki egyet ért. :)Csak így tovább! 

A másik nagy favoritom Bruce Willis, aki idősebb korára jobban néz ki, mint a Die Hard első részeiben, 23 évvel idősebb feleségétől, akitől már Mable nevű kislányuk is megszületett. 

Számomra mind a mai napig érthetetlen tény, hogy, hogyan tudta elvenni Hugh Jackman a 13 évvel idősebb feleségét... ám itt a példa arra, hogy a szerelem tényleg vak, hiszen nem látja az öregedést. Hugh 28, Deborra pedig 41 éves volt, amikor megismerkedtek. Szerelmük töretlen, és harmonikus a kapcsolatuk. 

Catherine Zeta-Jones és Michael Douglas között 25 év korkülönbség írható Mr.. Douglas javára. Mrs. Douglas elmondása alapján, mindig is az idősebb, tapasztaltabb férfiakat kedvelte... 

Sosem favorizáltam különösképpen a pop királynő Madonnát, ám ő szemmel látomást kedveli a fiatalabb fiúkat. 29 évvel fiatalabb a választottja Brahim Zaibat. 

Napjaink egyik legnagyobb színésze, talán elmondhatjuk Al Pacino-ról, aki a legnagyobb korkülönbséggel választott párt magának. 40! évvel fiatalabb kedvese Lucila Sola. Pici apakomplexus talán megfigyelhető Lucila-nál... 

 Jennifer Lopez is a fiatalabbra voksolt. 18 évvel fiatalabb barátja Casper Smart. Valószínűleg csak a saját nézőpontom, de nekem ők azok akik egyáltalán nem illenek egymáshoz. J.Lo mintha a kisöccsét kísérgetné divatbemutatókra... 

Végezetül a számomra egyik legszínesebb, legérdekesebb színész-rendezője Woody Allen és felesége Soon-Yi Previn, 35 év korkülönbséggel házasodtak össze. A megmagyarázhatatlan, és kakukktojás Allen mellett már nem is meglepő egy ilyesfajta döntés. :)

Szó ami szó, sosem ítéltem el azokat az embereket, akik idősebb-fiatalabb párt választanak maguknak. Ha megvan a szerelem, akkor mindened megvan.

Ne keress engem, ha a dalnak vége van.

Érzések. Egyre csak kavarognak és kavarognak bennem. Nem tudom hová tenni őket. Lehet-e egyáltalán érzéseket megmagyarázni? Én talán most megpróbálkozok vele, bár lehet, hogy erőltetett próbálkozás, na de mégis... hátha.
Szabadság. Számomra ez a szó, fogalom a legfontosabb az életemben. Nem szeretem ha a szabadságommal viccelődnek. A szabadság számomra szent, és sérthetetlen. Hogy miért? Nem tudom... persze mindenkinek nagyon fontos a saját maga szabadsága, de úgy veszem észre, hogy az embereknek a nagy többsége, hamar behódol, és értelmét veszti az egész eddigi cselekedetei, amit a "szabadság oltárának áldozott"....
Nem akarok ilyen hibába esni, nem akarom ezt az öntudatos embert elfelejteni, aki imád élni, élvezni annak minden egyes percét, és nem pedig egy leláncolt börtönben élni. Nem vagyok rá képes, egyszerűen lehetetlennek érzem. Pedig nagyon igyekszem, és próbálkozom. Az energiáim minden egyes cseppjét felhasználva, hogy azzal másoknak ne okozzak fájdalmat. Mivel többnyire ennek a túlzott szabadság-érzetnek azok isszák meg a levét, akiket nagyon kedvelek.

Most mondhatnám, hogyha ezeket a tényeket, és leírtakat ha figyelembe veszem, az olvasó nem lát mást, mint egy antiszociális, érzelmekre képtelen embert, pedig nem így van. Tudok ragaszkodni, szeretni, és váltig állíthatom, hogy ragaszkodtam, és szerettem. De a nagy sebeket begyógyítani nagyon nehéz. Rohangálok itt a mély sebeimmel, miközben, akik azokat okozták, még csak nem is foglalkoznak vele. Akik pedig segítenének azokat gyógyítani, valami érdekes okból, csak taszítani tudom. Vagy talán annyi az egésznek a lényege, hogy várni kellene, amíg teljesen begyógyulnak? De hiszen ahhoz pedig segítség kellene...
És akkor megint ott kopogtat az a fránya szabadság....  saját magam szelleme vagyok ilyenkor. Nem szeretem az ilyen szomorú estéket. Valahogy az életerőt is kiszívják belőlem.  Mit kellene tennem? Csak hagyni, hogy ezek a fajta rossz érzések egyszerűen csak szálljanak el felőlem ? Ha hagyom, akkor színjáték az egész amit művelek, az emberekkel, ha küzdök vele, akkor önmagammal is szembe szállok, és ez a legfontosabb. Vagy egyszerűen csak találni egy olyan embert aki egy helyi specialista, és kifejezetten ilyen összetört szívű madárkákkal foglalkozik. Na de hol találok én ilyet? Talán sehol...