Nagyon közel áll hozzám a költőnek a költészete, már kislány koromban is anyukám tőle olvasott verseket, engem pedig Radnóti Miklós testvéréről Erdélyi Ágnesről (Író, költő. 1944-ben Nagyváradról deportálták. 1944. június 3-án halt meg Auschwitzban.) neveztek el. Így nem is volt kérdéses, hogy miből fogom írni a szakdolgozatomat.
A költőt már egész fiatal korában kérdésekkel küszködött, ami a vallását illeti. Nehezen tudta elfogadni azt, hogy ő zsidó. Nem érezte magáénak. Sőt, kifejezetten bosszantotta, zavarta a tény, hogy ez ellen semmit nem tudott tenni, még azután sem, hogy kikeresztelkedett.
Nagyon tisztelem a költő munkásságát, szeretem a verseit, szeretem a stílusát. Természetesen sok olyan dolgot ír a leveleiben, amivel nem tudok egyet érteni. De ez már egészen más kérdés.
Most a levelezéseiből szeretnék néhány gondolatot megosztani, amiben nézeteit 1942. május 17-én, még a második munkaszolgálata előtt Komlós Aladárnak írt levelében fejtette ki a legrészletesebben. Ebben a saját helyzetét elemezte, csupán a levél végén tett néhány általánosabb megjegyzést, amelyből következtethetni lehet arra, hogy mit gondolt a zsidó identitás megőrzéséről.
" Hosszas tűnődés, halogatás után írok Komlósnak: Kedves barátom, mindenekelőtt ne haragudj, hogy egyhetes késéssel válaszolok a leveledre. Ennek egyik oka hanyagságom és nehézkességem, ezt tudom, nem enyhítő körülmény, de a másik ok mindenesetre felmentést ad: nem akartam néhány sorban válaszolni Neked, nem akartam csupán a kérdésedre felelni.
Azonban essünk át előbb ezen, ez az egyszerűbb rész. Természetesen félreértés történhetett, azért természetesen, mert szinte megszoktam már, hogy a mondások nem úgy kerülnek tovább, ahogyan elhangzottak, nem vagyok "fachéban", csak elhidegült közöttünk a barátság a zsidókérdésben... stb. S ezt őszintén fájlalom. Legutóbb Vihar Bélával beszélgettem ilyen kérdésekről s ő Rád hivatkozott valamelyik érvével kapcsolatban. Mondtam, hogy Veled sem értünk egyet ebben stb... ennyi az egész, szó sincs semmi haragról, vagy másról. Viszont baráti mozdulatod, hogy e néhány sort megírtad, s az, hogy ne csak a föntieket írjam meg Neked. Úgy emlékszem, hogy mit beszélgettünk ezekről a dolgokról, s ha Te nem emlékszel, mégis meg kell magyaráznom a magatartásomat s hogy miért utasítottam vissza kétszeri szíves szerkesztői meghívásodat, miért nem csatlakoztam munkádhoz, miért hidegült el a viszony köztünk, miért helytelenítem vállalt szerepedet, kritikai szempontjaidat, stb. Igyekszem megmaradni a levélforma keretei közt, s ha itt-ott talán töredékes leszek, folytasd légy szíves a gondolatot, hisz nem új és ismeretlen előtted, igyekszem a műfaj lazább törvényeivel kissé kényelmesebbé tenni ezt a nehézkes explikációt.Hogy is kezdjem... a szobám falán három "családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany - festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy képről csaknem mindegyik bennfentes látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: "a nagybátyád?" vagy "a rokonod?" Igen. - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy vagy déd nagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király. Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van.
De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst!
Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem és lelkiségem a költőségem a meghatározójának.
Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma.
Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Fejának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is, kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is.
S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. Kissé patetikus vagyok, ne haragudj, s ez a levél is nyúlik, s úgy érzem, semmi újat nem mondok Neked s hogy egyetértünk. Vitatkozz!
Mibe kötnél bele? Igen tudom már, visszatérek. Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a fajt, stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom s nehezítésül még hozzá tehetem, hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Költői pályám leg kezdetén, huszonkét éves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbefogtak és elítéltek vallásgyalázásért.
Huszonkét éves vagyok. Igy
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak vele éjjelenként!
Ez volt a vers. Törkey súlyosbító körülménynek vette, hogy más vallású tisztelete tárgyához hasonlítja magát, s majdnem egyetemi pályámba került, mert a József Attila révén legendássá lett Horger Antal kari ülés elé vitte a dolgot. Sík Sándor mentett meg, sőt a piarista rend tagjai nevében levelet adott a táblai tárgyalásra, mely szerint egyházi szempontból semmi kivetnivalót nem találnak a versben. Akkoriban már elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne más vallás jelképeivel éljek, mert ez énekem nem más vallás, az Újtestamentum költészete épp úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is hiszek, nem tudok jobb szót rá, bár a hit... De aztán egyre rosszabb zsidónak lenni, itt-ott előnyöm lehetett volna a vallás változtatásból, s ez megcsúfította, a gyámomat egyre jobban megszerettem, neki nagyon rosszul esett volna, stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költőségem szempontjából ez nem lényeges. Nem hiszek hát a zsidó íróban, de a zsidó irodalomban sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazol. Néha nézegetem a zsidó lapokat. Féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírálták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem, és két-három ragyogó költő és író, kenyérért, száraz kenyérért és nagyon kicsinyke elismerésért.
Körülbelül ez a véleményem a zsidó irodalomról. Ne haragudj, hogy agyon írtalak, Te vagy az oka, a megtisztelő kedvességed s ne haragudj, zavaros talán ez a levél, de valamit mégis mond, ha vázlatosan is arról, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról.
Szeretettel és tisztelettel köszönt igaz híved..."
Ráadásként a legszebb verse, ami a legjobb pillanatokban olvasva, még kellemesebb érzésekkel tud minket megajándékozni. :)
http://geeergooo.blog.hu/2007/03/21/radnoti_miklos_tetova_oda_1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése