"megtalálni a csodát"

"Megtalálni a csodát" - ezt egyszer egy nyíregyházi színész mondta nekem, még ezer és ezer évvel ezelőtt, amikor az iskola újságba készítettem vele interjút. De régen történt...
Akkor persze nagyon szépen hangzó mondat volt, és az ember lánya csak bólogatott a nagy szavakra. Viszont mostanában kell rájöjjek, hogy mennyire igaza volt. Mindenben képesek vagyunk megtalálni a csodát. A legapróbb dolgokban/mozdulatokban is.

Emlékszem sokáig lógott ez az idézet tőle az íróasztalom fölött. A cetlit, ha nagyon akarom talán még most is megtudnám találni.
A gimnáziumi évek nagyon nehezek voltak. Főleg azután, hogy az ember 16-17 éves lesz. Akkor rájönnek a többiek, hogy Te teljesen másabb vagy, mint ők. Nehéz dolog ez az elfogadás. Nem könnyű egy olyan társaságban tengetni a napjaidat, ahol az állandó támadásoknak vagy kitéve. Természetesen senki sem ért meg. Sem a társaid, sem az osztályfőnök, sem az igazgató. Persze ez a rendszer hibája volt. Már nem haragszom. Csak sajnálni tudom őket. Belegondolok, hogy nekik milyen, és nekem milyen életem van azóta? Sokaknak már több éves gyerekük van, dolgoznak, nem tanultak tovább, egy kis faluban tengetik a mindennapjaikat. Velem mi történt? Budapestnek egyetlen nagy előnye talán, hogy itt mindenki megtudja találni a számításait. A maga útját.
Éltem, nevettem, szerepeltem, utaztam, írtam, tanultam, szerettem.
Azokban az időkben otthon is meg kellett volna találni azt a fajta "csodát". Most már persze keresnem sem kell. Ha vissza gondolok, ott volt az mindig is. Még azokban a szörnyűséges időkben is, amikor már az ember homlokára kis híján sárga csillagot nem nyomtak.
Én voltam a legnépszerűbb az osztályban! László Ágival mindig történt valami... ! Nem kellett attól tartanom, hogy nem leszek elég népszerű. De még mennyire, hogy az voltam... Sosem fogom elfelejteni, hogy az osztályfőnököm egyszer azt próbálta elmagyarázni, hogy a  Dante-i pokolban én hanyadik bugyorban fogom végezni... nem szerettem volna felvilágosítani, hogy az én vallási nézeteim egy kicsit mások, de semmi gond... Én még Dante poklába is bekerültem. :)
Különlegesnek kellett volna magamat tekinteni. Igen, ma már tudom, hogy az voltam, és a mai felfogásommal sosem esnék bele abba a csapdába, amibe anno beleestem. Emelt fővel viseltem volna az egészet, és ahogyan írtam, csodát találni benne.
Azóta viszont nem kell azon gondolkoznom, hogy régen miben, és mikor volt a csoda. Ma már minden egyes nap látom.
Látom reggelente a tükörben, még ha szilánkosan is ébredek. Látom a Lehel tér izgő-mozgó embereiben. Látom amikor belépek a hőn szeretett Egyetememre. Látom a barátaimban. Látom a mozdulatokban. Látom a pillantásokban. Mindenkiben látom.
Mivel, mindenkiben benne van. A legnehezebben szerethető egyénekben is ott bujkál.

Nem szerethetünk mindenkit a rajongásig, ez is egyértelmű. Mindenki más és más tulajdonságokkal bír, ami néha napján, nem egyeztethető a sajátunkkal. De akkor nézzünk mélyebbre. Az a másik fél lehet, hogy azért nagyszájú és ripacs, mert különben senki sem figyelne rá. Ki tudja, lehet, hogy ő még nagyobb megfelelési kényszerekkel küszködik, mint te?! Ilyenkor mindig belegondolok, hogy tudom milyen "utálva" lenni. Nagy levegőt veszek, és csak azért is mosollyal fordulok felé. Nem is telik kis időbe, és egy idő után ő fog igényt tartani a te társaságodra. Ne tagadjuk meg a lehetőséget a csodára. Azóta soha sem teszem. Sőt. Minden egyes áldott nap várom. Van az úgy persze, hogy nagyon nehezen akar összejönni... de akkor hirtelen mielőtt már készülnél lefeküdni, kapsz valamit. Ez lehet a legapróbb dolog is. A frissen mosott ágynemű illatától kezdve, egy kedves levélig, egy régi ismerőstől. Bármi.
A mai nap folyamán is megtaláltam. Csak egy perc volt az életből. Csak egy hang volt a szívemből. Felhők köde gomolygott pedig a szívemen át, egész álló nap, amikor hirtelen beledobbant a szív. Ez a dobbanás egy szó volt. A csoda szava? Úgy gondolom, hogy igen. Beledöbbent a szívem, amikor realizálta azt a kis mákszemnyi csodát.
Perc múlhat el. Nap bújhat el. Szél fújhat el. Tó tűnhet el. Hegy dőlhet el. Test törhet el. De ott van. Mindig ott van, és addig is ott marad ameddig én úgy szeretném. Mostanában nagy szükségem/szükségünk van rá.
Ne engedjük kicsúszni a kezeink közül. Merjünk tenni a csodáért, ameddig a szemünk előtt van. Később lehet, hogy már egyre nehezebb lesz...