Találkozások

"A napon amikor találkoztunk, megfagyva visszatartottam a levegőt a kezdetektől tudtam, hogy otthonra lelt a szívem, egyre gyorsabban ver... színek és ígéretek. Hogyan lehetnék bátor? Hogy szerethetnék hogyha félek az elesésétől? Nézlek téged egyedül ácsorogva, s az összes kételyem tova tűnik... "

Ez az egyik kedvenc dalomnak az első mondatai. Talán ez fejezi ki legjobban a hatalmas találkozásoknak a kezdeti érzéseit... legalábbis szerintem. Amikor meghallom ezt a számot mindig görcsbe rándul a gyomrom. Túl sok, és túl nagy igazságokra bukkanhatunk, kevés kereséssel.
Sokat gondolkoztam (mert néha azt is szoktam :) ) azon, hogy vajon milyen kihatással vannak egyes személyek/dolgok az életünkre amik folyamatosan útban vannak felénk?
Minden életszakasznak megvannak a sajátos tárgyai, kellékei, emberei...
Természetesen a fizikai dolgok, a kézzel fogható tárgyakat még talán tudjuk is befolyásolni, de azokat az eszméket és érzéseket amelyek egyik napról a másikra a hatalmukba kerítenek, azt kétlem.
Minden okkal történik. - Szokták mondani.
Abszolút egyet kell, hogy értsek. Bár nagyon sokszor nem tudjuk a miértek valódi okát, de mindenképpen kihatással vannak ránk, és befolyásolják az elkövetkezendő időket.
Nem véletlen, hogy bizonyos helyen, bizonyos percben állunk. Nem véletlen, hogy azon a bizonyos helyen, bizonyos percben azaz illető toppan be az életünkbe, s lesz része a mindennapi kerékvágásnak.
Nem is lenne ebben az égvilágon semmi rossz, hogyha mindennek pozitív kimenetele lenne. De nem kerülhetjük el azt a tény, hogy igenis nemcsak a boldogság van útban felénk, hanem a gondok, félelmek, szívfájdalmak, rossz emberek.
A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy mindennel meglehet birkózni, mindent meglehet oldani, egyetlen dolog kivételével. Az emberek áramlását az életünkbe. Az a baj az emberekkel, hogy nem mondhatod azt a másiknak, hogy majd pár nap múlva foglalkozok veled, nem vagy olyan fontos...
Ilyen a természetünk. Nem mehetünk el egy ember mellett nehézség nélkül. Az életünk részéve válik és nagyon sok fejtörést tud okozni. Nem úgy, mint egy telefon amit elhagytam... az pótolható.
De a szívünk, lelkünk az már más tészta. Nehéz ügy.
Vannak olyan találkozások, amik egy életen át boldoggá tehetnek. Amelyek soha nem okoznak csalódást. Színesítik, felvidítják a napjainkat sokszor úgy, hogy nem tesznek róla.
Léteznek olyanok amit a hátunk közepére sem kívánnánk. Ezeket nehezebb kikerülni, megoldani a konfliktusokat.
De a találkozásoknak van egy másik oldala is. Mi van akkor ha valakivel túl hamar, vagy túl későn találkozol az életedben? Az ilyen helyzeteket hogyan kell tudni megoldani?
Gondolhatunk akár arra, hogy van egy fiatal tizennégy-tizenhat éves lányka, aki halálosan szerelmes lesz a nála jóval idősebb bátyja barátjába... nagyon sok keserű percet tud okozni, hogy tehetetlenek vagyunk. Persze az idő elszáll felettünk, és a szeretett/kedvelt személy elindul egy másik úton, maga mögött hagyva a fiatalt aki odáig van érte. Ez így is van rendjén. Egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, és hátra hagyja a régi életét, a régi embereket akik körül vették. Aztán persze a fiatalok sírnak rínak hosszú estéket át...
S azt kérdezik: - Miért nem találkozhattunk később? Miért nem várattál még magadra pár évet?
ehhez hasonló kérdések milliói.
Az idő segít. Mindent megold. A fiatalok felejtenek, tovább lépnek. Egy új szakasz veszi kezdetét, és az idő begyógyítja a sebeket...
De mi van olyankor, hogyha valakivel túl későn találkozol? Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb...
Mind a kettő tanít. Bár ne lenne ilyen nehéz az élet tapasztalatainak a megismerése....
Felnőtt vagy, céltudatos, kiegyensúlyozott, önellátó. Egyszer csak amikor minden rendben van körülötted, észreveszel egy idegent a tömegben. Megfogja a kisugárzása a lelkedet. Magad sem tudod megmagyarázni, hogy miért és hogyan... Annyival szebb, okosabb, kedvesebb emberek mászkálnak a világunkban, de neked pont azaz egy tud az elmédre, lelkedre hatni...
A jobbik eset, hogyha a kiszemelt "áldozat" rendben van. Az ilyen találkozásokból születnek a nagy barátságok, mély kapcsolatok, szerelmek. Ez így nagyon szép és nagyon jó.
Akkor mi a teendő, hogyha az illető több sebből is vérzik? Nem tudom és valószínűleg mások sem tudhatják a helyes választ. Minden egy karnyújtásnyira van tőled, de nem tehetsz érte semmit sem, bármennyire is szeretnéd. Még akkor sem ha tudod, s tisztában vagy azzal, hogy az a másik ha nem is ugyanúgy teljesen, de szinte ugyanazt érzi. Ez a kései találkozások keserű hátulütője.
Túl későn találkoztunk...
Biztosan sokan vannak úgy, hogy elábrándoznak a gondolaton, hogy mi lett volna ha hamarabb születek, ha hamarabb költözök abba a városba, ha a másik egyetemet kezdem hamarabb, ha hamarabb bemutatnak bennünket egymásnak, ha elmegyek abba a régi buliba...
Túl sok a "ha"...
Sok a "ha", ám ugyanakkor mégis nagyon szomorú érzés. Valószínűleg minden másképpen történt volna.
A legrosszabb az egészben, hogy amikor úrrá lesz az emberen ez az érzés, és ahogyan írtam semmit sem tehet ellene. Egy valamit tehet. Elenged. Minél hamarabb, annál könnyebb lesz.
Hiszen nincs annál kínzóbb érzés, mint amikor valamit/valakit figyelsz és csóválod a fejed... a szíved ég a vágytól. Mivel abban a pillanatban senki sem tökéletesebb, mint a másik. De legyen bármennyire is tökéletes, az élet és a sors keserves fintora ez. Lehet, hogy előző életünkben olyan bűnüket követtünk el, hogy ez a sors csapása, hogy soha sem bontakozhatunk ki a másikban? Bár nem hiszek a reinkarnációban, nem igazán tudom mással magyarázni az ilyen találkozásokat. Miért köttetnek? Miért kell szenvednünk tőlük?
A kérdésekre nem tudom sajnos a választ, azt viszont annál inkább, hogy ezek a problémák körül vesznek bennünket, ha akarjuk ha nem. Ha veszünk róluk tudomást, ha nem.
Ebben az esetben is csak azt tudom mondani, hogy idő, idő, idő... Hosszú idő ugyan, de hatásos.
Egy másik világban, egy másik jelenben nem fogunk hamar találkozni emberekkel, se nem túl későn. A megfelelő pillanatban a megfelelő személyek fognak körbe venni.
Mindannyian álarcot viselünk. Ezekben a szituációkban a legnagyobb maszkunk a mosoly. A mosolyunk mögé bármikor elbújhatunk. Ha vidámnak, mosolygósnak tűnünk, senki észre se fog venni semmit sem. Az emberek hiszékenyek, túl gyorsan és könnyű módszerekkel belehet őket csapni.
A mosoly erre a célra készült. A hamari és kései találkozások óriási pajzsaként.
Úgy gondolom, hogy az ilyen fajta folyamatok örökké kísérhetnek az utunkon. Életünk végéig szenvedhetünk, és örülhetünk nekik. Nincs megállás a folyamatban. Mint már írtam, útban vannak felénk.
Tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt, hatvan éves korunkig vagy még tovább...