A tanulság felismerése az Elfújta a szél c. regényben.

Nyolc éves lehettem, amikor először láttam az Elfújta a szél (Gone with the wind) c. filmet.
Valószínűleg abban a pillanatban, hogy megszülettem, már a "romantikusok" táborát erősítettem, így hát kérdés sem  fért hozzá, hogy a film hatalmas szerelmese legyek. Szinte hetente, akár naponta néztem a filmből részleteket. Anyukám valószínűleg úgy gondolta, hogy jobb ha ilyen klasszikusokat nézek, mint más szemetet...
Hetek kérdése sem volt, és máris kívülről betéve tudtam a szöveget, állandóan Elfújta a szeleset játszottam. Szegény szüleim "nagy" örömére....
Nagyon vártam ezek után azt a percet, amikor anyukám elég érettnek tartott arra, hogy a Margaret Mitchell által írt azonos című regényt könyv formájában is elolvashassam.
Több száz oldalakról beszélhetünk ebben az esetben, emlékszem két nap alatt elolvastam a művet. Imádtam. Természetesen teltek, teltek az évek.... ám a rajongásom nem csökkent, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a tinédzserkorban másabb dolgok lesznek a fontosak, és minden más ami eddig helyet kapott, most háttérbe szorult. Az Elfújta a szél a polcomon üldögélt nagyon sokáig...
Harmadikos, negyedikes gimnazista lehettem, amikor újra elolvastam, és teljesen más értelmet nyert az egész.
Addig a percig, csak annyit tudtam az egészből, hogy vannak a főszereplők, ki-ki szerelmes egyikbe-másikba, polgárháború... semmi különös. Szép szerelmes történet. Többet nem igazán tudtam belőle megérteni.
Ebben a jelen pillanatban pedig szintén abszolút más a megközelítés. Végre összeállt a kép (sok idő kellett hozzá....), és teljes mértékig tisztában vagyok azokkal az értékekkel, amiket képvisel a könyv.
Megjeleníti az álmodozó, naiv, beképzelt, törékeny, ugyanakkor céltudatos nő szerepét.
Bemutatja, hogyan NE, legyünk szerelmesek elérhetetlen férfiakba, és vegyük már észre AZT, aki az orrunk előtt van.
Felsorakoztatja azokat a családi értékeket, amelyeket valószínűleg mindenkinek ellehetne sajátítania. A legyőzhetetlen, kitartó 20. századi nő szerepét, aki előtt nincsen lehetetlen.
Két tipikus férfi jellemvonással találkozhatunk a regényben. Az egyik "Ashley Wilkes" aki a főszereplő Scarlett szívével játszik, majd csak hogy nem egy életen át. Scarlett tizenéves korától szerelmes a férfiba, aki elhiteti vele, hogy feleségül fogja venni, mielőtt még kitörne a háború. Ám egy hétvégi közös összejövetelnél bejelenti, hogy inkább az idősebb, csúnyább (ám annál aranyszívűbb) Melanie-t választja.

Scarlett természetesen őrjöng, és képtelen felfogni a férfi viselkedését, pedig Ashley bevallotta neki, hogy szereti, akkor miért tette ezt vele? Hiába vette el Mr. Wilkes Melanie-t, Scarlett-ből továbbra is hülyét csinál, és valljuk be mindannyian akik olvastuk/láttuk az alkotást tudhatjuk, hogy Ashley egy igazán szemtelen ember volt.
Manapság ugyanez megy... hitegetnek bennünket, elhúzzák előttünk a mézes madzagot, mi pedig teljesen összeomlunk. Amikor pedig sikerülne egy kicsit is talpra állni, akkor újra jön a kedves "Mr. Wilkes", kettőt ránk mosolyog, és mint a regényben, nem győzzük csak a nevét mondogatni: "Ashley, Oh, Ashley!" - botrányos. Szó ami szó Ashley miközben sosem hagyta el a feleségét Melanie-t és a kisfiúkat, egy egész életöltőn keresztül megnehezítette hősnőnk életét. Aki természetesen mindig elhitte amivel kecsegtették.
De van egy másik oldala is az éremnek. A tökéletes férfi, Rhett Butler. Aki örökre a nők szívébe lopta magát. A filmben Clark Gable alakította a milliomost, de még milyen jól...

Rhett azon a hétvégi partin pillantja meg Scarlett-et, amikor kiderül még az elején, hogy Ashley a másik nőt választja. Mr. Butler-t teljesen elvarázsolja a tűzről pattant leányzó, és nem győzi rajta tartani a tekintetét. Scarlett-et hidegen hagyja a férfi udvarlása, ő csak a már megszokott mondatokat hajtogatja: ("Ashley, Oh, Ashley!")
Tipikus példája annak, hogy valóban nem vesszük észre azt ami az orrunk előtt van.
Butler kapitány kitartó ember volt, több évet, és két volt férj távozását kellett megvárnia ahhoz, hogy Scarlett végre "igen"-t mondjon neki. De akkor is csak a pénzéért ment hozzá, nem pedig a szerelem miatt. Sajnálatosan...
A házasságuk nem úgy sikerült, ahogyan azt a mesékben olvashattuk. Állandó féltékenykedés Rhett részéről, hiszen mindig is tudta, hogy a felesége sosem szerette igazán. Ám, egy napon, magam sem tudom, hogy miért oly sok év után, de Scarlett rájött, hogy halálosan szerelmes a férjébe. Lényegében mindig is az volt... csak éppen most jött rá...
Ez volt a baj. Túl későn. Butler kisétált az ajtón, és a már szállóigévé vált mondatokat mondta búcsúzóul, a zokogó feleségnek:
"-Rhett, I love you!
- Frankly my dear, I don't give a damn... "
Így van ez manapság is. Mindig az kell, aki nem lehet. Nem tudom, hogy miért ez az élet egyik alapvető törvénye, de mindig, minden egyes alkalommal így van. Legyen szó bármiről. Amiről tudod, hogy soha sem lehet a tiéd, annál jobban ragaszkodsz hozzá. Amikor pedig már végre rájössz arra, hogy ott volt egy másik lehetséges opció is, az már rég tovatűnt, a múlté, semmivé lett.

Ilyenkor szokták az emberek a fejüket a falba verni. "Milyen ostoba is voltam..." - ismerős, nem? Valószínűleg mindenkinek.
Fantasztikus a könyv, a film ami pedig 1939-ben készült zseniális. Soha sem láttam még ilyen jó könyvadaptációt. A szereplők tökéletesek, a forgatókönyv mesteri. Egy olyan klasszikus, ami úgy gondolom, hogy senkinek sem hiányozhat a gyűjteményéből. Nekem továbbra is a favoritom a film. Nincs olyan időszak, hogy ne tudnám megnézni.
A mondanivalója pedig nagyon súlyos, és mindig aktuális én úgy érzem. Egy tipikusan csöpögős dologról beszélhetünk, ugyanakkor szerintem mindenkinek sokat adhat, mondhat.
Lehetetlennek tűnő, mégis végrehajtható célokról mesél, fiatal lányokról akik még hisznek a szőke hercegben fehér lovon, a sors kegyetlen fintorairól, illetve arról, hogy a pénz nem boldogít.
Csak kívánni tudom azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, hogy vegyék észre a Rhett Butler-t az életükben. Sosem tudhatod, hogy ki az, akinek állandóan te jársz a fejében... :-)