Miért van az, hogy az ember lány, vagy fia, de oda van a zenészekért? Legyen az, világszerte, országszerte, városszerte ismert, de mindenki oda van értük. Ha már a kezükbe vesznek egy gitárt, konkrétan mindenki maga alá piszkít.. Honnan van ez az imázs? Ekkora karaktert adna egy-egy hangszer vagy mikrofon az embereknek? Olyan szürke embereknek, akiket egyébként észre sem vennénk, ha nem lennének zenészek.
Muzsikálnak itt össze vissza, olyan dolgokról beszélnek, ami annyira egyértelmű, de az emberek mégis könnyekig hatódva hallgatják. Úgy fogalmaznak meg dolgokat, hogy az irodalmi szempontból egyszerűen kritikán aluli, de mégis mindenki fülébe mászik, dúdolják, rongyosra hallgatják...
Még a legrosszabb külsejű férfiből, nőből is egyszerre dívák lesznek, a hiányosságaik a védjegyükké válnak, és mindenki rájuk szeretne hasonlítani.
Ezt soha sem értettem. Művészek, (legalább is, szeretném ha azok lennének) akik képviselnek valamit.
A színészeket is bálványozzuk, de az ő megítélésük teljesen más. A zenészektől elolvadunk, hanyatt dobjuk magunkat, pedig nem kellene. Főleg a kis erőtlen, megfeszült próbálkozásoktól. Akik a karaoke diszkókban borzolják az idegeket, főleg az enyémet...
Az a jó zenész, aki előkapja a hegedűjét, és egy cseppet sem jó hallású ember után mégis kiválóan eltud játszani egy számot, majd kedvesen mosolyog, és a szikráját se látod annak a szemében, hogy: "mekkora kemény arc vagyok".
Lehetne itt vitatkozni erről sokat, hogy a zenészek milyen véka alá kerülnek. Az utóbbi pozitív kritika ellenére, mégis azt kell mondanom, hogy az adott szituációban mindig elbűvölnek a rögtönöző képességükkel, főleg azok akik tehetségesek is, de sajnos, bármennyire is bántó, amíg nem fogok találkozni olyanokkal akik egy kicsit is eszembe juttatnák a "nagy" nagyokat, addig a zenész nekem egy tucatkellék, amit a huszonegyedik század szubkultúrája megkövetel.
make love, not war!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése