Képek. Bevillan egy kép. Igazából ez az egyik olyan emlékem, amit a mai napig nem tudok megmondani, hogy valóban megtörtént, vagy csak álmodtam-e.
Sötét hotel szoba. Tavaszi párás köd szivárog be, a résnyire nyitott ablakokon. A madarak ciripelésén kívül mást nem nagyon lehet hallani. Én egy ágyon fekszem. Kábultam. Előttem megjelenik egy ismerős arc, akiről nem tudom, hogy valóban, ő-e. De mintha előttem állt volna. Én újra becsukom a szemem, és a kép már el is tűnik. Ez az egyik leghomályosabb, és legfájdalmasabb képem. Majd ezt követi kevésbé ködösek.
Piros magassarkúban állok egy szombathelyi szálloda szobájának tükrében, és azon gondolkozom, hogy vajon jól fogok-e kinézni így az este folyamán. A rég volt barátnőim kacaja a mai napig a fülemben cseng.
Majd egy újabb mondat: "Miből lesz a cserebogár!" - milyen érdekes, azóta nem használom ezt a kifejezést. Túlságosan emlékeztet a régre.
A következő ami az eszembe jut, hogy egy almalevet veszek a szórakozóhely bárpultjánál, majd mellettem elsuhan egy számomra kedves alak, megvető tekintettel. Tisztában volt vele, hogy szerettem. Mindig is szerettem, bármennyire is próbálkoztam, egyszerűen nem ment ennek az ellenkezője. Megvető tekintete átsuhant rajtam, majd oldalra nézve, mosoly húzódott az arcomra, hogy szintén egy nekem kedves személy, olyannyira illuminált, hogy nem tud átlépni egy tíz centiméter magas madzagot. Nevetek. Vicces volt. Suttogások a fülemben. Attól az embertől, akitől kevésbé várnám, mégse mutatok nem tetszést. Sütkérezek a pillanatnyi rivaldafényben. Talán pont ennyi ideig is tartott, mint amennyi idő alatt, elolvasták ezt az egyetlen mondatot. A bevehetetlen áldozat, mindig kudarc.
Újabb pillanat. Egy mosoly a magas színpadról. Egy bólintás, egy pillantás. Talán sosem fogom már megtudni, hogy abban a pillantásban vajon mi volt... valószínűleg nem több, mint egy eszköz a céljának eléréséhez. Meg is lett az eredménye. Azóta, valahogy nem szeretek koncertekre járni. Megbetegítettek. Persze erre is csak évekkel később kellett rájönnöm.
Barátok, és barátnők. Mind hazugság volt? Nem. Ezt erősen kétlem. Néhány barátságot nem ez a szituáció tett tönkre,, sokakat ez hozott össze. Csak az a fránya elszakadás. Egyeseknek könnyebben, míg másoknak nehezebben ment. Így az egészséges barátságoknak nem maradt ideje, hogy kialakuljon. Azok amik pedig köttettek, okosabbak voltak. Mindenki tudta, hogy merre is visz, a helyes út. Egyetem, és egyetem, munka és család. Nagy örömmel tekintek azokra, akik tudom, hogy ma már kiegyensúlyozottak, és boldogan, minden rossz emlék nélkül élik tovább az életüket.
Mit meg nem adnék, hogy eme emlékek nélkül élhessek tovább. Bár ne lett volna egy olyan, izgalmas, eget rengető, hajmeresztő éjszakám, mint akkoriban. Most talán sokkal boldogabb lennék, és nem kísértene meg minden egyes alkalommal.
Sorolhatnám a mélyről jövő mozzanatokat, emlékeket. De szinte mindegyiknek ugyanannyi volt a jelentősége. Semennyi. Folyamatos sorvadás, korhadás. Felemésztett teljesen. Ám, az utolsó csepp volt a pohárban egy éjszaka, ami végérvényesen szíven talált. Tudom, nem szabad ilyet mondani, vagy nem is lehetne, de azon az éjszakán, megsemmisültem. Meghaltam. Belehaltam, az addigi életemben. Belehaltam, és újjá is születtem. Hiszen tudtam, ez így nem mehet tovább.
Taxiba be, taxiból ki. Füves, sétány, vágyaktól belihegett ablakok. Szánalom, és megvetés a szememben. Még sem volt semmivel sem különb náluk. Szerelmes voltam. Legalább is azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Aznap éppen irodalom vizsgám volt. "Ma este?" - szólt az üzenet. Remegő kezekkel gépeltem a választ. "Rendben." Halálos ítéletet mondtam saját magam felett.
Azt mondják, ami legalább kétszer megtörténik, az megtörténik harmadjára is. Megtörtént. De utoljára.
Az a másik, akiért epekedtem csúf hacukát viselt magán mindig. Túlságosan is csillogott. De ez az ostoba kislányok jutalma. Aznap este "haltam meg".
Ha nem is akkor, de másnap már tudtam, hogy vége, új fejezet kezdődik. Így is történt. Legnagyobb szerencsémre. Éppen az idejében. Ha nem is tökéletesen, mivel olyan nincsen, de többnyire az átlagos huszonévesek életét élem, boldogan, kacagva, vidáman. Azelőtt sokat sírtam. Most már egyre kevesebbet. Az idő feledteti a képeket, torzítja, homályosítja, feketíti. S, néha színesíti is azokat.
Felejteni? Soha sem fogok tudni. De fakul, egyre csak fakul a fénye. Bízva, hogy előbb vagy utóbb teljesen szürke lesz, de addig minden egyes alkalommal, ha az eszembe jut, egy kicsit mégis csak meghalok, és meghalok. Majd újrakezdem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése