Akár a folyó

Nehéz napok vannak mögöttem. Biztosan az ősz az oka. Változik az idő, úgy változnak, hullámzanak az érzelmeim is. De ettől függetlenül sok hatás ért, ami miatt, talán érthető is, ez a melankolikus, kissé fájdalmas érzés.
Néhány gondolatban.
- Gyűlölöm, hogy ostobák, de annyira ostobák. Répaszínű butaságok mindenhol, keservesen keresem a kiutat a szinte fizikai fájdalmat idéző körből, de sehogy sem sikerül. Bekebeleznek. Állandóan a fülembe suttognak, és sületlenségeket hallok. Meghívások, amikre sosem fogom elfogadni a meghívást, tények, egy adott témában, ami sosem volt úgy, ahogy.
- Gyűlölöm, hogy megkísért a "Ted". Egyre csak kísért, és kísért. Nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Ott áll előttem és legszívesebben.... de nem tehetem. Inkább elfelejtem, és a lehető legkevesebbet rá gondolni. De éjszaka nincs olyan, hogy a képe ne lebegne előttem. X-ek mindenhol.... X, X, X, X, X ez csak nagyon keveseknek mond bármit is, de nekem magát a fényt jelenti a ködös napok sűrűjében. Gyűlöllek, hogy kísértesz. Bár ne tennéd.
- Gyűlölöm, hogy egyedül én figyelek. Nem én vagyok igaz az "egyetlen" a 'group'-ban, de figyelnek a szemek. Figyelik, ahogyan a fekete fehér sál a nyakam körül körbe fonódik. Szerinte fel kellene már nőnie, szerintem nem... annyira elképzelhetetlen a számomra, hogy szinte már lehetséges.
- Gyűlölöm, hogy annyira szeretnék alkalmazkodni, megfelelni, de egyszerűen nem sikerül. Késő délután. Sosem gondoltam volna, hogyan lehet egy délután ennyire nehéz, és sokat tűrhető...
- Gyűlölöm, amiért itt hagytál. Gyűlölöm, hogy lehet valaki, ennyire szerencsés. Ha jobban belegondolok, most én lennék Ő, és Ő pedig Én. De ennek a fordítottja van. Ő,ő. Én, én. Én nélküle, Ő, Vele. Mázlista. De még mindig szeretek. Ezért hát minden jót kívánok, ezer könnycsepp mögül, és üzenem, hogy "see you soon".
Ezek nagyon furcsa mondatok, gondolatok. De egy író, költő sem írta le "direktben" a sorait. Így én sem teszem. Nekem ez már nagy megkönnyebbülés a szívemnek, hogy virág nyelven elmondhatom, hogyan is érzek. Nem hagyom, hogy szomorú legyek, nem hagyom, hogy többet sírjak. Hagyom, had nevessek. Majd eljön azaz idő, amikor nem lesznek "mesügék", amikor nem lesznek csábító férfi szemek, kémlelő tekintetek, fájdalmas délutánok, szomorúan végződő Sparks regények.

Várom, hogy végre írni kezdhessem a vidám perceket, mert már nagyon rá férne a blogomra. =)