Túl gyenge, és túl fáradt volt, hogy továbbra is így érzezzen

Nem szokásom szomorú, és keserű dolgokról írni, többnyire nem is foglalkozom a boldogtalanság fogalmával, elhessegetem magamtól amennyire csak lehet. De néha az ilyesfajta érzelmekről is kell beszélnünk, írnunk.
Bár, a mai nap nem volt szomorkásabb mint az előzőek, de valami mégis terjengett a levegőben, ami azt sugallta, hogy ezen a nyári napon foglaljam mondatokba, a fájdalmas érzéseket szavait. Nos, íme...

 Sokan vagyunk úgy, hogy szeretnénk egy kicsivel jobbat, többet. Illetve igazából, majd csak hogy nem mindenki így van ezzel. Szeretnénk, egy megbízható társat, aki nem töri össze a szívünket, újra, és újra, és újra, és újra, és újra....
Miért van az, hogy ez szinte elkerülhetetlen? Miért van az, hogy mindig szembe kerülünk a megaláztatással? Miért van az, hogy a végén mindig tudjuk, hogy "bárcsak okosabbak lettünk volna"? Miért van az, hogyha az adott személyre gondolunk, egyszerre önt el a méreg, és egyszerre ugrik össze a gyomrod a szeretettől, mind a mai napig?
Nem értem ezeket, a kérdéseket. Nem értem, hogy miért tesszük újra, és újra, és újra fel magunknak ezeket a kérdő mondatokat. Pedig oly egyszerű lenne az ellenkezőjét tenni. Egyszerűen csak a sarkunkra állni, és azt mondani, hogy: NEM! vagy: SOHA TÖBBÉ!

Nagyon egyszerűnek, és ésszerűnek tűnik mindig a másiknak tanácsot adni, de ha az ember saját magán tapasztalja mind ezeket, akkor bizony, nagyon kemény feladat alá kényszerít bennünket a sors.
Sajnálom azokat az emberek, akik folyamatosan csak megbántanak másokat. Akik képtelenek szeretni. Akik képtelenek bárhol felismerni a szeretnek akárcsak egy szikráját is.
Sajnálom azokat a férfiakat/nőket, akik gátlástalanul dobnak félre embereket, majd mindezt nevetve, és jókedvűen élik tovább. Szörnyű ilyen társadalomban élni.
Szeretném egyszer megmutatni ezeknek az embereknek, hogy eddig hány ember szívét törték össze? Hány apró darab "szívszilánkot" találnánk, ha elkezdenénk keresni, ebben a láthatatlan tengerben...

Sajnos nincsen ebben a témában jó tanács, vagy jó ötlet. Ezt mindenkinek magának kell megélnie, magával  kell ezt a harcot megküzdeni, hogy utána tovább tudjon "élni". Tovább élni... milyen érdekes kifejezés. Persze, az ember fizikai részében egyértelműen tovább él..., de sok olyan embert ismerek, akik csak mozogtak akár egy darab fa. A szívüket, lelküket, valahol máshol hagyták. Egy olyan helyen, ahol úgy összetörték, hogy morzsa szemeket sem tudott belőle összekaparni. Bármennyire is elszomorító sajnos van ez így... az idő elteltével persze enyhül a fájdalom, és a kis újra eszkábált szívünk tovább működik, de soha sem úgy már, mint régen. Mert, nem működhet ugyanúgy, egyszerűen lehetetlen.
A szíven ejtett sebek, sosem gyógyulnak be, úgy igazán. S, pont ebből kifolyólag, kérnék minden "szívgyilkost", hogy legyenek kicsit könyörületesebbek, mert a szívnél semmi sem fáj jobban.
Ne tegyenek be nem tartott ígéreteket, ne árasszanak hamis szavakkal.
Bár a végén rájövünk, hogy minden egyes szó hazugság volt. S, hogy gondoltuk volna ezt az elejétől fogva? Természetesen. De a szív könnyen becsapható, sebezhető....